Shock!

A 2006 tavaszán alakult budapesti csapat könnyed hangzású, ám igencsak kétes emlékű nevet választott magának. A Checkpoint Charlie ugyanis a leghíresebb katonai ellenőrzőpont (lényegében egy kis fabódé és annak közvetlen környezete) volt a Vasfüggöny legvészesebb függönyrojtjában, Berlinben. Mint a kétpólusúvá lett világ határán álló ütközőzóna, látott jó pár tragikus kimenetelű átjutási kísérletet, míg végül 1990-ben letette a szolgálatot.

Az ellenőrzőpont új keletű névrokonát az a Süle Tamás (anyakönyvezett nevén Dead T) hívta életre, aki a Mind The Gapből, a Fish!-ből, legutóbb pedig a P.O.T.-ből lehet ismerős a modern fémzene kedvelőinek. Másodgityósnak ez utóbbi formációból hozta magával Bent, azaz Kovács Bencét, míg Lehelvári Péter (alias Mapett) az Insane soraiban basszusozva tette le névjegyét a magyar underground asztalára. Mivel volt a környéken ráérő dobos is (Bihari Zsolt), a próbák hamar megkezdődtek, Kőrös „Köge" Gergő pedig a tavalyi év szeptemberében még épp időben érkezett az énektémák kidolgozásához. Mindezek után 2006 decemberében került rögzítésre ez a cím nélküli, négy számos bemutatkozó anyag Koncz Mátyás vezényletével, a Perfect Noise Stúdióban. Azóta pedig koncertek mindenfelé (többek közt például Lettországban is!), ahogy az már illik. Nem éppen tegnapi tehát az anyag, de hát egyrészt szerintem azért még nem mindenki ismeri, másrészt pedig tán' épp ezekben a napokban is zajlanak az első nagylemez felvételei, úgyhogy abszolút időszerű Charlie-ékról beszélni.

Ha egy szóval kéne jellemeznem a zenét, azt mondanám: modern. Ha kettővel, akkor meg hozzátenném, hogy energikus. De nem dühtől fortyogóan, sokkal inkább pozitív energianyalábokkal dobálóznak a srácok, valahogy úgy, mint például – hogy hazai pályán maradjak – a Wackor. Igaz, hogy Tomiéknál valamivel kevésbé fogós a végeredmény, de a hármas Burn dallamokat döngöléssel vegyítő táncmetalja azért nagyon a helyén van. Egyébként pedig semmi különösebb trükk nincs itt: egyszerűségükben is fogós riffek érkeznek a pattogó dobalapokra, miközben Köge hol üvöltve közli velünk gondolatait, hol pedig dallamosan adja elő magát. Ez az egész persze igazából csak annak újszerű, aki az elmúlt hat-nyolc évet átaludta, de hát teljesen egyéni muzsikával már tényleg csak a legritkábban találkozhatunk (pláne itthon), másrészt pedig simán van miértje a dolognak. Lendületes, friss metalzene, ami kellően kemény is - kimondottan jólesik hallgatni.

Viszont a hangzással sajnos adódnak gondok, arányaiban valahogy nem áll össze a kép. Mapett varacskos disznóként röfögő basszusa helyenként elnyomja a gitárt, a legnagyobb gubanc azonban a dobhangzással van: a pergő annyira kopogós, hogy az néhol (leginkább az egyébként az EP legsúlyosabb, torokkínzó üvöltéseit rejtő Brainwash felvezető dobtémájában, vagy a lemezt záró Checkpoint Charlie gyorsabb részeinél) számomra már kimondottan zavaró volt. Ezt a nagylemezre azért majd helyre kellene pofozni, mert szűk húsz percen keresztül még oké is a dolog, egy teljes lemezen át azonban könnyen zsibbasztóvá válhat.

A hangzásbeli hiányosságok ellenére nekem kimondottan tetszik a CPC – a tagok elődzenekarainál például már most jobban -, és mivel az EP körítése is több, mint szimpatikus (ingyenesen beszerezhető + majd 15 perces rövidfilm is található rajta a stúdiómunkálatokról), elhatároztam, hogy jószívű leszek a pontozásnál. Koncerten pedig simán kötelező lesz megtekintenem őket, mivel ez a zene úgyis élőben üt igazán, emellett pedig biztos jóleső érzés olyasmiket üvölteni, hogy „You are leaving the american/soviet sector".