Shock!

Hetek óta halogatom ezt az ismertetőt, mert reméltem, hogy ha eltelik egy kis idő, jobban beérik nálam az utóbbi évek egyik legsikeresebb szupergroupjának új műve. Immáron bő két hónapnyi ismerkedés után azonban sajnos le kellett vonnom a végkövetkeztetést: akármennyire is szerettem a két évvel ezelőtti első nekifutást, Sammy Hagarék bizony elsiették egy cseppet a másodikat. Még akkor is, ha az amúgy poénos címválasztással pont azt akarják sugallni, hogy átugrottak egy minden zenekar életében necces lépcsőfokot... Eleinte csak azt hittem, biztos nem hangolódtam rá megfelelően a Chickenfoot hullámhosszára, ám amikor a menetrendszerű pihentetéseket követően minden egyes újabb kísérletnél ugyanaz az „és akkor mi van?" érzés járt át, rá kellett jönnöm, hogy itt bizony többről van szó ennél.

Sietek leszögezni: hallgathatatlan fércmunkáról szó sincs, hiszen már eleve feltételez egy bizonyos szintet, ha az egyik legnagyobb rocktorok összeáll a világ egyik leghatalmasabb gitárinnovátorával, Joe Satrianival, a ritmusszekcióban pedig Michael Anthony és Chad Smith dolgoznak alájuk. A banda megszólalása ennek megfelelően helyből zseniális (ilyen zenészekkel nem is csoda...), az is hallatszik, hogy őszinte örömzenélésről van szó, a hangzás pedig kellően nyers, lüktetően élő és természetes, most azonban érzésem szerint egy kicsit túlzásba vitték az úton-útfélen hangoztatott spontaneitást. Hallatszik, hogy jó gyorsan ki akarták hozni az albumot, ami néha tökéletesen is elsülhet, ez viszont most nem az az eset. Hiányzik a nótákból a plusz, amitől igazán kiugróak lehetnének.

A lemez javarészt csípőből nyomatott, laza rocktémákat rejt, amiket jó hallgatni, de ezen túlmenően nincs bennük túl sok különlegesség, és cseppet sem vált az anyag előnyére, hogy a kissé retrós, hagyományos rock'n'rollok szinte egyeduralkodóként dominálják. Az első albumra is jellemző volt ez a vonal, ám nem kizárólagosan: akadtak mellettük agyasabb, kevésbé nyilvánvaló momentumok is (Avenida Revolucion, Down The Drain, Future In The Past), amik még a nem annyira érdekes szerzeményeket is simán elvitték a hátukon. Nos, ez a frissebb, izgalmasabb megközelítés itt sajnos abszolút nem jellemző: az album gerincét mélyen a '70-es évek muzsikájában gyökeredző, néhol kissé bluesos hard rock témák alkotják, amiket jobbára csak az ment meg a reménytelen szürkeségtől, hogy ilyen felső kategóriás ászok szólaltatják meg őket. Satriani ufonauta gitárjátéka nyilván még a Boci-boci tarkát is új dimenziókkal ruházná fel, vagyis már csak miatta is simán élvezhető a végeredmény, de ezúttal sajnos még Joe sem tudott csodát tenni a témák nagyrészével. A III indítása ennek következtében sokadszorra is szinte nyomtalanul rohan el az ember mellett, az első „na végre!" pillanatot a negyedikként érkező Up Next hozza el, de még ez sem az a mágia, amit várnál a mesterektől. Arra egészen a hatos számú Come Closer balladáig kell várni, és habár az album második fele sokkal erősebbre sikeredett az elsőnél, a későbbiekben már nem is sikerül rátromfolniuk erre a hatalmas érzéssel átitatott lírára.

A Come Closer mellett szerintem az első single Big Foot autóvezetős rockja, illetve a rejtett bónusz No Change lendületes, dühös hangulata jelentik a csúcspontokat, de a másik ballada Something Going Wrong is finom. Utóbbiről amúgy szinte kizárólag Joe tehet, aki végig boszorkányosan csodálatos szólófutamokat ereget benne. A többi dal inkább csak oké kategóriás, két nóta pedig még ezt a szintet sem éri el. Az idegesítő, egysejtű power pop témákra épülő Alright Alrightot például kifejezett hiba volt feltenni az anyagra, ez egyértelműen a csapat működésének eddigi mélypontja, és elég alapos indok kellene ahhoz, hogy az életben még egyszer meghallgassam. A Three And A Half Lettersszel meg csak az egyik probléma a túl amerikai szöveg: egyfelől tényleg sosem akartam azt hallani Sammytől, hogy „I need a job", a forma azonban legalább ennyire gáz, ugyanis a refrénben tisztán átjön, hogy már neki sem mennek a rekesztős üvöltések. Ebben semmi meglepő sincs 64 évesen, de akkor meg minek kell erőltetni?

Élőben valószínűleg zseniálisan nyomhatják az arcok (a turnén Kenny Aronoff segít ki a Red Hot Chili Peppers ügyeivel elfoglalt Smith helyén), akármikor megnézném őket, de senkinek se homályosítsa el a látását a tény, hogy kik muzsikálnak a bandában. Nem kérdés, hogy Sammy zseni, Mike zseni, Chad zseni, Joe meg aztán tényleg a legzsenibb mind közül, de ettől ez az album még távolról sem klasszikus.