Shock!

Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy valaki, aki nyitott szemmel/füllel követte az elmúlt néhány év hazai undergroundjának történéseit, ne találkozott volna a Chief Rebel Angel nevével. A Death Rock City ugyan még csak az első albuma e díszes kompániának, azonban már cirka négy éve riogatják fülbemászó death and roll muzsikájukkal a koncertre járó ifjúságot.

A lázadó angyalok hírértékét kellőképpen növelte az a tény, hogy olyan jól ismert arcok verődtek itt össze egy kis hobbizenére, mint a Bridge To Solace-es Jakab Zoli, a Superbuttos Szűcs Szabika, a Stereochristot elhagyó Felföldi Péter, illetve Kiss Barnabás és Szűcs Peti a Polly Is Deadből. (Tényleg, srácok, most egyébként mi is van Pollyval? Mert egy kicsit biza' nehéz követni a dolgot.)

Mivel a CRA elég sokáig tényleg csak saját szórakoztatásra szolgáló projectnek tűnt, a tagság nagy része szépen lassan szétszéledt, míg végül 2006 elejére szilárdult meg a Death Rock Cityt is leszállító trió felállás. A dolgot leginkább magáénak érző Felföldi-Kiss páros mellé felsorakozott a szintén jól ismert (vagy inkább hírhedt?) ütős, Pándi Balázs, a legújabb hírek pedig már arról szólnak, miszerint a City kiadását követően Pándi Mester is odébbállt, helyére pedig Csaba Ákos (ex-Trottel) került. Sőt, a létszám hirtelenjében négy főre emelkedett a lemez két dalában is pengető Fidó (ex-AMD, VHK, miegymás) teljes jogú taggá avanzsálásával. Most pedig emelje fel a kezét, aki követni tudta az eddigieket!

Akinek volt már alkalma koncerten látni/hallani a CRA-t, az tudja, hogy itt az energián, a koszos dögön, a képünkbe mászó, pimasz nyersességen van a hangsúly. Nem meglepő tehát, hogy az I Am Your Enemy alcímmel ellátott Intro surrogó-vijjogó zajtengere közepette egy önbizalommal teli hang éppen azt taglalja, hogy az ő célja az, hogy visszahozza a félelmet a rock and rollba, mert a rock and roll a bosszúállás, az ellenséged. Ilyen bevezető után el lehet képzelni a folytatást. A durvaságában is fogós címadó nóta erősen újabb kori Entombed-ízű (naná, az egész lemez az, de hát ennek már a csapat neve alapján le kellett esnie), és a szöveg „here comes the Rat Pack" felütése sem gyenge. A dal nincs két perc, átszáguld az emberen, az meg csak pislog utána, hogy mi is volt ez akkor. A két-két és fél perces számhossz egyébként a lemez egészére jellemző, így a teljes játékidő harminc perc körülire fut ki, ami vitán felül kicsit kevés a jóból, viszont ami itt van, az legalább tényleg sallangmentes, kerek egész.

Felföldi a Stereochrist Dead River Blues-ához képest jóval hisztérikusabban adja elő magát, de ha kell, bemutatja, hogy nem csak a torokkínzó üvöltések mennek, gond nélkül képes ő még fogós dallamokra is. Személy szerint mindig is nagyon szerettem a hangját, most pedig abszolút úgy érzem, hogy itt van az ő igazi helye, ez az ő világa. Kiss Barna nem sokat teketóriázik, disszonáns hangokat is gyakran hozó, szőrös, koszos gitárja szemből, direktbe támad az emberre, kicsit játszik vele, aztán tovanyargal. A Death Rock City legfőbb erénye pont ez a nyaktörő tempó, nem hogy megunni nincs időnk egy-egy számot, hanem elsőre nem is nagyon tudjuk, hogy merre hány méter a szitu. Garancia pedig minderre Pándi Balázs, aki egyszerűen mindent belepakol a dalokba, amit a szűk időkeret lehetővé tesz számára. Játéka tényleg száz közül is felismerhető, ráadásul szerintem egy szimpla, csontszáraz kettő-négyet nem is tudna hozni, biztos, hogy meg kellene tekernie valahogy.

A számok többsége a fenti elemekből építkezik, így üde színfolt, ha valami mást kapunk, mint például a három és fél perces hosszával szinte már epikus terjedelműnek tekinthető Sour Toe Jive lezárása, azzal a belassult lehangoltsággal, amelyre könnyedén rávághatnánk, hogy stoner, nekem mégis inkább a Soundgardentől az örökérvényű Badmotorfinger ugrott be a dal hallatán. Vagy ott van a minden idők leggyakrabban feldolgozott delta blues számának megtisztelő címére is esélyes Rolling And Tumbling (lásd még például Cream, Canned Heat, Bob Dylan), amit kábé az eredeti tempó négyszeresére gyorsítottak fel, így aztán nem éppen az az első gondolata az embernek, hogy itt egy blues dalt hall, mégis felismerhető az eredeti. Zseniális!

Jó szokás szerint vannak persze vendégek is: Jakab Zoli dallamosra vett énektémáit a The Dead Bird Songban, Egyedi Peti (Óriás/IHM) nevéhez méltó gitárjátékát pedig a záró Astoriában hallhatjuk. A legérdekesebb (és egyben legidegborzolóbb) vendégszereplés azonban egyértelműen az egykori Tudósok-tag dr. Máriásé, a The 57 Deal-ben „felcsendülő", általa kezelt szaxofon hangja olyan, mintha törött üvegszilánkokat bokszkesztyűvel nyomkodna a fülembe. Nem mondom, hogy kellemes, de hogy egyéni, az tuti.

Akik esküsznek a polírozott hangzásra, arra, hogy egy lemezen csak egy dal legyen, az viszont lehetőleg 169 perces, és 37 tételből álló, vagy arra, hogy jó zenét csak és kizárólag zeneileg magasan képzett és tudásukat teljes mértékben megvillantó zenészek művelhetnek, sosem fogják megérteni és elfogadni, hogy miért annyira jó a CRA és a hozzá hasonló hordák zenéje. Pedig baromi egyszerű – mert élettel teli, meglepő, vad és ami a legfontosabb: izgalmas. Nincs mese, a tavalyi év egyik legjobb hazai lemeze a Death Rock City, amire maximális pontot csak azért nem adok, mert egy-két laposabb tétel helyet kapott azért rajta, másrészt pedig egyszerűség ide, lényegre törés oda, a booklet egy fokkal bizony lehetett volna szebb is ennél a demós szintűnél.