Szép dolog, hogy elfeledett, kultikussá vált, soha meg nem jelent zenéket ma már könnyűszerrel beszerezhetünk az internet és kattant fanatikusok segítségével, akik agyonhallgatott kazettákról is képesek bedigizni a kedvelt, de a digitális korszakba át nem mentett muzsikákat. Még ennél is szebb dolog azonban hivatalos CD-n kézben tartani az efféle kincseket, legyen szó újrafelvételről vagy remaszterelt eredeti hanganyagról.
A Sámán lemeznél pl. az akkori gárda mai hangzással újravette a régi nótákat (kint lásd még: Jag Panzer, Iced Earth), de valami egész hasonlót művelt pár éve Kalapács is az ős-Pokolgép számokkal.
A Classica esetében archív felvételeket porolt le a papíron a mai napig létező, de 100%-osan inaktív csapat mindenkori magja és lelke, a Szalai Tamás-Weitner Ferenc billentyűs-dobos duó. Mi tagadás, ideje volt, hiszen a mostoha sorsú zenekar munkássága, mely óhatatlanul is elkallódott volna, így kaphat még egy esélyt. Hiába szajkóztuk volna ugyanis néhányan, hogy mekkora zene volt ez, közeli ismerőseinken kívül senkihez sem jutottak volna el a házilag bedigizett mp3-mak; így viszont bárki könnyedén beszerezheti a Classica gyakorlatilag teljes életművét ezen a tripla CD-n: nosztalgiázó idősebb arcok ugyanúgy, mint a fiatalabbak.
A 80-as évek közepén-végén én még messze nem a heavy metal szcéna alakulását figyelgettem, de utólag visszatekintve szerintem elmondható: a Classica egyszerűen túl igényes, túl komplex volt akkoriban a magyar közönség számára. Tombolt ugye a Helloween-mánia és a thrash-őrület; hazai vonalon pedig az Ossian-Pokolgép-Moby Dick tengely mellett szinte csak a Bikini-Edda-Lord triumvirátus jelentett alternatívát, ezt pedig legtöbben a nyálas kategóriába sorolták. Mi az ördögöt kezdett volna tehát az átlagrocker egy neoklasszikus alapokon nyugvó, dúsan billentyűzött, a hard rocknál keményebb, de az említett csont metal bandákhoz képest bizony sokkal finomabb, misztikusabb zenével? Nyugaton ugye lehetett volna számítani Yngwie Malmsteen, a Rainbow, a Dio zenekar, a Crimson Glory, netán a Queensryche rajongótáborára, de itthon akkor sem ezekből állt a rock-metal közönség nagy része. Pedig bizony az 1989-es, soha meg nem jelent első Classica lemez dalai mai füllel is nagyon jók, mind a zene, mind a szövegek tekintetében.
Vegyük csak a saját példámat: én a magam részéről semmiféle nosztalgikus érzésekkel nem rendelkez(het)tem korábban sem a banda irányában, egész egyszerűen mindig is kíváncsi voltam (főleg, miután megismertem Malmsteen munkásságát), hogy milyen is lehet az a híres-nevezetes Classica, amelyet az idősebb arcok annyit emlegetnek. Már sokkal korábban, az ilyen-olyan minőségű, kazettáról digitalizált mp3-mak is meggyőztek, úgyhogy a hivatalos CD-nek már nem sok „dolga" akadt. Mégis, nagyon jó, nagyon más így hallgatni a klasszikus nótákat. Fejes Zoltánnak tagadhatatlanul is Yngwie volt a mestere, talán túlságosan is hatott rá a Maestro (sikerült pl. levenni a Liar főtémáját a Megszállotthoz), de végül is maga Malmsteen is előszeretettel lopott már akkoriban is saját magától és teszi ezt a mai napig. Szutorisz Károly magas fekvésű hangja talán sokaknak nem tetszik, de tisztán cseng és nagy terjedelmű; dallamai tényleg szívhez szólnak; szövegei pedig szívből jönnek.
Aki ma egy kicsit is szereti a neoklasszikus vonalat, ezt az anyagot semmiképpen sem hagyhatja ki – a Fém Gyermekei, a Legenda, a Megszállott, a Magad Vagy A Csoda, a Barbária a műfaj szenzációsan jó pillanatai, nemzetközi mércével mérve is, a fantáziadús címmel ellátott Instrumentális pedig kb. 12 percben „maga a csoda". A mai napig nincs ilyen zene itthon. Nagyon jó a Molics Zsolttal készült három angol nyelvű felvételek (egy szintén mostoha sorsú osztrák válogatáslemezre készültek) és a Megszállott koncertverziója is szintén vele – ez a négy dal képezi az első CD bónuszanyagát – Cool Head Clan rajongóknak különösen ajánlottak ezek a felvételek!
A második lemez az 1993-as, kazettán megjelent „első" album. Erről anno azt olvastam, hogy későn érkezett, mert a csapat belefáradt a sok küzdelembe, buktatóba és elfogyott a gárdából a szusz. Nos, ebben van valami, mert egy fokkal harmatosabb a zenei anyag, ráadásul mivel Ablonczy Mihály énekes hangja afféle Révész-Pohl keverék, eleve adja magát a Lord-párhuzam. Mindazonáltal távolról sem egy rossz lemez. Igaz, Fejes ekkoriban már rég megtért és kilépett (Nagy Péter gitározott ekkoriban) és bizony a a szövegek alapján talán belemagyarázhatjuk, hogy a maradék tagságtól sem álhatott távol a hívő életszemlélet. Mindenesetre a Classica-történet szerves részeként ezen az összeállításon a helye ennek az anyagnak is. Érdekes összehasonlítani a Fogadd Be Hősöd eredeti és 2000-es verzióját: ez utóbbi a második CD bónusza, már Kiss Zolival a mikrofonnál. Zoli hangja itt még kiforratlanabb, mint manapság, de mondjuk én alapvetően jobban bírom őt élőben, mint lemezen. Nagy élmény volt anno elcsípni az utolsó felállást élőben úgy 99 táján... Van amúgy még egy Zolival készült nóta a hármas diszken is, ennek alapján (is) úgy gondolom, hogy projekt-jelleggel abszolút érdemes lenne felmelegíteni ezt a káposztát és lenyomni egy-két koncertet. Zoli manapság pl. újra együtt játszik az Age Of Nemesis-ben (sőt, az Iron Maidnemben is) Krecsmarik Gáborral, aki akkoriban volt a Classica bőgőse és nyilván mindketten könnyedén leporolják az akkoriban játszott műsort. Remélem, ha lesz érdeklődés erre a kiadványra, akkor ez megvalósul...
Számomra a harmadik CD bizonyult a legérdekesebbnek, ugyanis ezt az 1996-ban rögzített anyagot tényleg most hallhatja először a nagyérdemű. A 90-es évek közepe egyrészt a klasszikus metal mélypontját jelentette, másrészt a prog metal stílus megerősödését is underground szinten – ebbe az irányba mozdult el akkoriban a Szalai Tamás által megint más felállásban (a legismertebb név Sipeki Zoltán gitárosé) vezetett zenekar: nyugodtan nevezhetjük prog powernek a teljesen angol nyelven elkészült Iron World lemezt. Az akkori hazai rockzenei életben ez az album unikum lett volna, ugyanakkor teljesen biztos vagyok benne, hogy ha megjelenik, életképtelennek bizonyul: a Seneca, az Unicum States már talán épp szétesett; nem volt még Nemesis és igazából prog tábor se nagyon.
Ma talán már többen értékelik ezt a korai Dream/Majesty-Conception-korai Kamelot-Symphony X-Crimson Glory-vonalú muzsikát – persze ezek a bandák nekem jutottak eszembe, nem tudom, pontosan kik hatottak a Classica-ra akkoriban. Manapság akár a Balance Of Power neve is felmerülhetne (de hát hol volt még a BOP 96-ban), nekem egy kicsit a Victor Smolski-féle Mind Odyssey is beugrott a zenéről és persze Yngwie, Yngwie, Yngwie... Nem tudom, honnan szalasztották Tamásék Angyal Károlyt, de azt hiszem, a srácnak nagyon sürgősen újra kellene énekelnie, mert ehhez a muzsikához tökéletesen passzol a hangja. Van egy kis rekedtes tónus is benne, amely miatt a Heavens Gate-es Thomas Rettke-re emlékeztet; de kis hazánkban azóta is hiánycikk az efféle karcos, erőteljes, magas fekvésekben is otthonosan mozgó torok. Kukacoskodók persze beleköthetnek az angol kiejtésbe, nekem is szemet (fület) szúrt kissé, de annyira lelkes vagyok (hadd ne ecseteljem, mennyire ritka ilyen színvonalú magyar zene ebben a stílusban!!!), hogy könnyedén túltettem magam rajta.
A lemezek hangzása persze még így feljavítva sem vetekszik az Inside Out vagy a Frontiers kiadványaival, de ez nem is volt, nem lehetett cél. A lényeg, hogy most már bárki megismerkedhet a hazai metal történet egy méltatlanul elfeledett fejezetével. És bár a borító(ka)t rettenetesnek (sablonosnak, ötlettelennek és giccsesnek) tartom; a bookletekbe is fért volna több info (nosztalgikus „liner notes", visszatekintés, ahogy ez a külföldi, hasonszőrű kiadványoknál szokás); ha a hasonló stílusban tevékenykedett Krakatau munkásságát is ilyen színvonalon sikerül egyszer hivatalosan is kiadni, egy szavam sem lesz.
Hozzászólások