Shock!

Corey Tayor nem az a pihenős típus, és úgy fest, a Stone Sour tartósnak látszó leállása mellett mindenképpen szüksége van egy projektre, ahol kiadja magából a Slipknotba nem passzoló zenei ötleteit is. A három évvel ezelőtti CMFT album után tehát most megérkezett a CMF2 címet viselő folytatás, amit az énekes egységesebbnek, súlyosabbnak és mindennek ígért, vagyis szokás szerint felsorolta az összes közhelyet, amit egy új album kapcsán szokás – ugyanakkor valóban egységesebb ez az új anyag az előzőnél. És noha „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" duma most épp kimaradt, hellyel-közzel még ez is megállná a helyét.

Nem tudom, mennyire tudható be mindez a Stone Sour hiányának, de a CMF2 nekem egyértelműen jobban közelít Corey másodbandájához, mint a meglehetősen eklektikus előző önálló nekifutás. Bár a hangulatos, akusztikus alapú The Box intró még nem feltétlenül ezt vetíti előre, itt ugyanis a megközelítés, a kissé country/westernes beütés, sőt, még a hatékony álcázás ellenére a dallam is elég egyértelműen hajmetálos jegyeket mutat. Konkrétan próbáld meg elképzelni, hogy a ′90 körüli, még hangszáltalanítás előtti Jon Bon Jovi énekli, nem pedig Corey. Nem lesz nehéz... Ez a vonal amúgy legutóbb is megjelent, és abszolút nem is áll rosszul Taylornak, szóval feelinges kedvcsináló az albumhoz. A tényleges nyitónóta Post Traumatic Blues azonban már egy húzós-zúzós-súlyos rocktéma, ami stílusát tekintve simán elférne bármelyik Stone Sour-lemezen, és az utolsó néhányon simán ott is lett volna a jobbak között.

A folytatásban is többször előbukkannak ezek a párhuzamok, de azért persze nem vegytisztán. Némi szódával elmenne Stone Sournek a Talk Sick meg a Beyond is, bár ezekben több a rock'n'roll – a refrén mindazonáltal az előbbiben lehetne erősebb. Érdekes, de Corey önálló témáiban többször és egyértelműen felbukkan egy power/popos, modernrockos vonulat is a klasszikus ízek mellett, ami ebben a formában a Stone Sourre sem igazán jellemző. A legnyilvánvalóbb példa erre a pörgős-pattogós, éneklő csordavokálokat hozó We Are The Rest vagy a 21. századi arénarockos Starmate, ezek közül mindenképpen az előbbi az ütősebb, utóbbi dallamai valahogy nagyon banálisak. A lemez legüvöltözősebb, legagresszívebb tételében, az All I Want Is Hate-ben pedig határozottan punkos íz rejlik, de természetesen bő kézzel méri a főszereplő a teljes egészében merengős, lágy, vagy ilyen pillanatokat rejtő tételeket is (Breath Of Fresh Smoke, Sorry Me, Midnight, Someday I'll Change Your Mind).

Bár kellemes hallgatnivaló a lemez, a végeredményt teljes valójában nézve azért némileg visszafogottan lelkesedem. Noha akadnak töltelékek, a dalok többsége korrekt – annál azonban nem feltétlenül több. Taylor természetesen végig baromi jól énekel, szépen meghangszerelték a dalokat – különösen a lassúkban bújnak meg finom megoldások –, és zseniálisan is szól a lemez (Jay Ruston producerkedése mellett nem is szólhat másképp), ám függőséget nem okoz. Corey ezúttal ráadásul nem írt olyan, a dalok közül űrhajószerűen kiemelkedő slágert, mint amilyen a Black Eyes Blue volt legutóbb, amihez azóta is újra és újra visszatérek, és néha az amúgy messze nem tökéletes album is beragad miatta. Annak a dalnak akkor és ott minden józan mércével mérve be kellett volna szakítania a tetőt a tengerentúli rockrádiókban, de aztán valahogy nem szakította be – nagy kár, megérdemelte volna. A mostani eresztésből a Post Traumatic Blues mellett szerintem a kissé Still Of The Night-szerűen kezdődő, de aztán más irányba elvitt, erős refrénnel megkoronázott Punchline és a záró, elborultabb, de nagyon kerek Dead Flies a csúcsdalok, de összességében ezek is eléggé belesimulnak az összképbe.

Pontszámilag maradjunk ugyanannyinál, mint legutóbb, a júniusi koncert ugyanakkor biztosan nagyon jó lesz. A saccra kábé tíz perc alatt összegányolt borító viszont iszonyatos, akkor is, ha nyilván direkt lett ilyen.