Shock!

Az észak-karolinai C.O.C. igazán beskatulyázhatatlan jelenség. (És talán éppen emiatt annyira zseniális.) Nyughatatlan vérének köszönhetően világéletében az ellentmondások bandája volt: az elvárásokra magasról szarva, mindig új és újabb célokra tört, ám valahogy időről-időre markánsan visszaköszönt a múltja is. Nem is ragoznám a dolgot tovább, amit akartam, már úgyis leírtam a Deliverance méltatása kapcsán, most csak annyit: a szitu még sosem volt annyira különös, mint éppen most.

Mindenki előtt ismert lehet a dolog, de azért nézzük csak át szépen! Az alapember Reed Mullin dobos nélkül készített utolsó korong 2005-ös, utána meghatározatlan időre eltűnik a színről a brigád, bár előtte még hangsúlyozzák: nem szűnünk ám meg, csak most már kell egy kis pihenő, meg amúgy is, Pepper Keenannek ott van a Down, ami úgyis nagyobb fordulatszámra kapcsol (és nem mellékesen több pénzt hoz). Utána életjelek csak elszórtan, míg aztán 2010 májusában jön az újabb vicces bejelentés: akkor most azt játsszuk, hogy összeáll az alapító Weatherman-Mullin-Dean hármas, és így trióban állunk neki az új lemeznek, miért is ne, végül is ilyet úgysem csináltunk már a '85-ös Animosity óta. Ja, Pepper amúgy nem kerül ki a brancsból, csak ő most nem ér rá, az új korongon nem játszik, majd inkább az utána következőn, de azért nincs ám harag, jóban vagyunk, olyannyira, hogy pár fesztiválon el is nyomjuk együtt a Vote With A Bulletet.

Mindenki pislog, mint hal a szatyorban, hogy akkor most mi a fene is van itten, ezek a kis genyók meg tuti röhögnek a markukba, hogy megint sikerült mindenkit lefagyasztani. Közben szép lassan megjelenik a nyolcadik korong, amit nagy lazán szimpla Corrosion Of Conformitynek neveznek el, rárakják a borítóra a legendás C.O.C. koponyát is, és közben mindenhol elmondják, hogy mennyire nagyon jó volt újra hármasban dolgozni, de azért nagyon várják ám már, hogy Pepper is részt vegyen a munkában – tiszta sor. Szóval egyfajta „átszállási kapcsolat" ez a lemez, abszolút egy átmeneti állapot lenyomata, ami emellett annyira hibrid, hogy szinte mindent el lehetne mondani róla, plusz még annak ellenkezőjét is.

Mert ez a tizenegy tételes mű egyszerre zsigeri és intelligens. Nyers és tiszta megszólalású (amiért ezúttal is John Custernek legyen hála!). Kaotikus és összefogott. Gyors és lassú, sima és fordított, Kököjszi és Bobojsza. És tényleg visszautal az Animosity érára, de markánsan ott van benne a kilencvenes évek C.O.C.-je is, ráadásul érdekes módon sokkal inkább a Blind (amin ugye Dean nem is játszott), mint a Deliverance/Wiseblood kettős. Elég meghallgatnod a váltásokkal telepakolt (és baromi jó) Psychic Vampire nyitányt, érteni fogod, miről gagyogok. Vagy a súlyos groove-okkal támadó What You Despise Is What You've Become-ot. Vagy ott van a korai időket idéző, bő két perces Leeches, ami egy ordenáré módon szétmaszatolt punk/HC zönge, és persze, hogy a lemez legnyugisabb tétele, az instru El Lamento De Las Cabras követi. De vannak sabbathosan döngölő darabok is (River Of Stone és a kicsit sem klisés című The Doom), meg olyan csúcspontok, mint az egy normális énekessel igazi slágernek való Your Tomorrow, és a hol sejtelmes, hol üvöltözős Weaving Spiders Come Not Here. Kimondottan bejön még a szintén animositys (de ezúttal sokkal emészthetőbben az) Rat City, vagy a Time Of Trials málházós zárása is, és mivel szép lassan fel is soroltam az összes dalt, leszögezhetem: a maga módján mind jó. Még az idegbeteg The Moneychangers is, pedig ez aztán tényleg olyan, mintha félkész dalok tucatjának részleteiből pakolták volna össze.

És most nézzük a gondokat! A zenészek kvalitásaihoz persze nem férhet kétség, Reed Mullin továbbra is a legnagyobb istenségek között foglal helyet, egymaga is elcipelné a lemezt a hátán (erről amúgy szó sincs), viszont énekesük az sajna nincs. Engem aztán tényleg nem nagyon szokott érdekelni, ha egy dalnok a legkevésbé sem pacsirta típus, na de itt az olyan témák, mint a River Of Stone, a Your Tomorrow vagy épp a Time Of Trials szinte sírva könyörögnek egy jobb énekhang után. Értem én, nyilván az volt a koncepció, hogy csak ők hárman legyenek, külsős tagot véletlenül sem szerepeltetni, még vendégként sem, de attól még Mike Dean (és itt-ott Woody Weatherman) hangja nem igazán elég ide. A másik meg, ..... nos, igen, ..... nekem igenis hiányzik Pepper koma. Nem is a hangja, vagy a fazonja miatt, hanem bizony sehol sincsenek azok az ultrafeelinges southern témák, lúdbőröztető szólók, rafinált kis megoldások, amiket ő tud. Nyilván Woody sem rossz gitáros, de ő azért egy teljesen más iskolát képvisel.

Fanyalgásaim ellenére persze madarat lehet velem fogatni, hiszen nagy kedvenceim visszatértek, a legjobb, hogy Reed is ott vigyorog soraikban, és az új lemez nyugodt szívvel felvállalható, én is bármikor szívesen fogom meghallgatni (még jobb is lett, mint vártam), meg minden. De azért akkor is ott van az a de. Ez a C.O.C. még nem teljesen az enyém, de legközelebb már tuti az lesz. Rohadtul várom.