Shock!

Utálok úgy kritikát írni, hogy az adott zenekarról alig tudok valamit. Ilyenkor csalónak érzem magam, és tartok tőle, hogy le fogok bukni. Most pedig pont ez a helyzet. Mentségemre legyen mondva, hogy a germán Cross X '97-'98 óta létezik ugyan, de azóta nem sikerült letenniük az asztalra semmit, és szerintem maximum öttagú rajongótáborral rendelkeznek hazánkban.

Jó, volt egy Negative Words névre hallgató albumuk - az se nagyon mostanában, mivel 2001-es -, de azóta a nagy semmi. Most is csak egy ötszámos anyagra futotta, hogy ez most lemezelőzetes demo, vagy EP, ki-ki döntse el maga.

Akik a név alapján valami straight edge muzsikát vártak - jómagam is ebbe a csőbe húzódtam bele - azok majd meglepődnek, ugyanis a nyitó Snuffnál lejön, hogy az irány inkább egy modern metal/crossover vegyület, á la Soulfly, Clawfinger, Korn, Coal Chamber. Kár, hogy az énekesnek nincs hangja, és a doboknál pont eltalálták azt a hangzást, amitől összekuporodva bújok a sarokba, amikor csak meghallom. Tudjátok, ez az, amikor úgy szól a pergő, mintha a szomszédban lakó gonosz kölök fakanállal verné ki a tamtamot a játékvödrein. És szerencsére ez a dobhangzás hű társunk marad az egész albumra. A Hey Baby-ben Nico már nemcsak hang nélkül danol, hanem szaval is (ő gondolom rappelésnek hívná). Ebben a számban legalább a gitárjáték tetszik, persze ezt sem hallhattuk még sehol korábban. Viszont kellemes meglepetésként jelentkezik, hogy a pontosság sem igazán az ő asztaluk.

A hármas Landmine-nak van leginkább olyan hangulata, ami még bejöhetne, ha nem lenne rajta végig szövegmondás ének helyett - mint mondjuk egy Rollins számban, csak itt nem feltétlenül direkt. Mondjuk a közepén hallható szenvedős-kiállásos rész egy az egyben a Korn Blind számából származik, tökéletesen rá is lehet mondani, hogy I can't see, I can't see, I'm going blind. Emiatt aztán a nóta végére én is pont arra gondoltam, amit ők üvöltenek: "Fuck You!!!". Végül, hogy lássuk, hogy mennyire is tudják, hogy mit csinálnak, kapunk még egy punkos lendületű másfél perces semmit (Paranoid), meg egy akkord-bontogatással induló, aztán bekeményedő Clawfinger mintára készült nótát (Sundo), amiben az énekes próbálgat dallamokat hozni - nulla eredménnyel. Ráadásul a dob fostartály hangzása itt idegesítőbb, mint valaha.

Itt a vége, és örültem is neki piszkosul. Nem tudom, hogy ha egy zenekar már nyolc-kilenc éve nyomja, akkor hogy lehet az, hogy csak ennyire futja, és van-e értelme egyáltalán. Illetve tudom, csak nem akarom tudni. Na mindegy, ezért a lemezért pénzt ne adjon ki senki.