A Crypta név egy újabb csajbandát takar, de kezdőknek azért nem mondanám őket, hiszen a Nervosából nemrég távozott Fernanda Lira énekes/basszer és Luana Dametto dobos új zenekaráról van szó. A két lány a Burning Witches gitárosával, Sonia „Anubis″ Nusselderrel és a Hagbard volt hathúrosával, Tainá Bergamaschival egyesítette erőit, és a nervosás előélet, illetve a jó marketingelhetőség miatt nem csoda, hogy bemutatkozó albumuk egyből a Napalmnál jött ki.
Már az előzetes sajtónyilatkozatok is arról szóltak, hogy a zenekar a Nervosával ellentétben nem thrashben, hanem old school death metalban utazik, de kissé amolyan fából vaskarika ez az egész skatulyázgatás. Fernanda és Luana anyazenekara eleve a két irányzat határmezsgyéjén alkot, és ugyan a Cryptában tényleg a death metal felé billen a mérleg az elegyben, radikálisan nagy stílusbeli eltérésről, váltásról azért nem tudok beszámolni.
Meg sajnos különösebb érdekességekről sem. A Nervosát sem tartottam soha túl érdekfeszítő bandának, Fernandával a fronton sem mutattak túl az „amikor szól, oké, utána nyomtalanul töröl belőle mindent a memória"-kategóriás brutál alakulatokon, és felfrissítve, az új lemezzel sem ugrottak szintet. Mindez sajnos a Cryptára is áll: a végig magasan pörgő energiaszint éppúgy impozáns, mint a sötét, gonosz alaphangulat, de a dalok sajnos nem igazán kiemelkedőek. Így aztán maximum annyit tudok mondani, hogy igen, tényleg kaptunk egy újabb jól zenélő, rokonszenves csajbrigádot, de valami egyelőre még hiányzik innen ahhoz, hogy a végeredmény igazán hallgattassa magát.
Ha nevekkel kell érzékeltetnem, miben utazik a Crypta, tényleg egy sor klasszikus zenekar ugrik be leginkább a floridai mocsárvidékről, illetve ezek előképei a Celtic Frosttól a Possessedig, abból az érából, amikor még senki sem tudta teljesen biztosan, minek is kell nevezni ezt az egészet, és az sem volt teljesen egyértelmű, hogy a thrash metalhoz képest hol helyezkedik el a koordinátarendszerben. Thrashes irányból a Slayer, a Kreator, a korai – még szintén a death és a thrash határmezsgyéjét taposó – Sepultura vagy az Exodus képe rémlik fel egyes témákról, de mint írtam, ez a megközelítés itt és most kevésbé jellemző. Összességében tehát számos riffben kísért a '80-as évek második felének klasszikus hangulata, de az anyag dinamikája, megközelítése azért kellően mai. A gitárok jó töményen is szólnak, a kissé testidegen dobsoundot viszont mindenképpen szokni kell, hogy ráálljon a fül, és ugyanígy az is kétesélyes, bejön-e valakinek Fernanda rikácsolós-harákolós-hisztérikus bömbölése. Szerintem nem nyomja rosszul, ráadásul változatosabb is, mint a Nervosában volt, de el tudom fogadni, ha mást inkább megmosolyogtat, amit produkál.
A lemez egyértelmű erősségét a szólók jelentik, ami a Nervosánál mindig is gyenge pont volt – nem tartom kizártnak, hogy éppen emiatt akarták topra tenni e téren az anyagot, és sikerrel is jártak. Szinte minden dalban felkapja a hallgató a fejét az ízes, szépen kidolgozott futamokra, és ugyan kiműveltségre Sonia és Tainá még nem Marty Friedman (bár a Death Arcanában előtte is fejet hajtanak egy teljesen egyértelmű Tornado Of Souls-idézettel), a stílus átlagán azért így is messze túlmutatnak. Ha dalokat kell kiemelnem, a nyitó Starvationt, a Shadow Withint vagy a Kalit mondanám elsőként, ezek gyorsabban megragadnak a többinél. De sajnos szép számmal akadnak azért közepes darabok is.
Összességében szimpatikus a Crypta első lemeze, de úgy érzem, az út elején jár még a csapat. Ez viszont abból a szempontból jó hír, hogy egyértelmű: amennyiben kitartanak (főleg így, hogy normális turnézásra például esélyük sincs ebben a karrierszempontból kulcsfontosságú első időszakban), lesz ez még sokkal jobb is ennél. A plusz fél pontom ennek az ígéretnek, illetve a szólómunkának köszönhető.
