Shock!

Olyan elsöprő thrash-gránáttal indul az új Death Angel, hogy az ember jóformán levegőt sem kap: a The Moth gyakorlatilag mindent egyesít magában, amitől olyannyira szeretni lehet ezt a zenekart. Akikre ma már nem annyira áll a régi meghatározás, miszerint „filippínó unokatesók zenekara", hiszen az alapfelállást ma már csak Mark Osegueda énekes és Rob Cavestany gitáros képviseli, de ha őszinték vagyunk, a 2000-es évek reunionje idején csatlakozott Ted Aguilart nyugodtan tekinthetjük ma már ugyanolyan betonbiztos oszlopnak, mint őket, és a két nem-ázsiai arc, Will Carroll dobos és Damien Sisson basszer is hét éve gyűri már az ipart a mag mellett. A nyitószám pedig tényleg annyira bika, hogy tulajdonképpen első hallásra, helyből megadtam magam a zenekarnak. Egyszerre thrash és irgalmatlanul fogós, agyba ülő sláger ez, ahol már a második körben üvöltöd Markkal a refrént, egyszerűen perfekt darab.

Ennek alapján akár tipikus Death Angelnek is titulálhatjuk a The Evil Divide lemezt, ami az egyik oldalról nézve helytálló megállapítás is, ugyanakkor mégsem olyan ez az album, mint a legutóbbi, szintén kiválóan sikerült The Dream Calls For Blood. Miközben a 2013-as lemez inkább a banda kompromisszummentes, súlyosan zúzó oldalát domborította ki, ez az anyag gyakorlatilag a legdallamosabbjuk az újjáalakulás óta, viszont mindezt úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy az energiaszint jottányit sem csökkent. A végeredmény pedig valami egészen gyilkos, de tényleg. Igazság szerint így, néhány hétnyi hallgatás után már azt is simán meg merem kockáztatni, hogy az újjáéledés óta nekem ez az albumuk tetszik a legjobban, pedig alapvetően mindegyiket szerettem. Most viszont olyan szinten topra tették a dalokat, méghozzá gyakorlatilag mindet, hogy tulajdonképpen naponta meghallgatom a lemezt, mióta hozzáférhető, néha többször is, és ha nem teszek így, hiányérzetem támad. Ez azért jelent valamit...

Ha netán megijednél az említett melodikusabb jellegtől, ne tedd, főleg, hogy a Death Angel a műfaj keretein belül mindig is a dallamosabb, könnyebben fogható bandák közé tartozott, és mint mondtam, az album ezzel együtt is valami félelmetesen dinamikus. Amennyiben nagyon leegyszerűsítve kellene érzékeltetnem a lényeget, akár azt is mondhatnám, bizonyos pillanatokban olyan hatást kelt a banda, mintha valami tökös, energiától sistergő streetrock-alakulat nyomatna thrasht. Az említett The Moth mellé pedig gyorsan feliratkoznak a további favoritok is: a csapatra mindig is olyannyira jellemző, punkos dinamikájú témákat is felvonultató Cause For Alarm és Hell To Pay, a rockos groove-ra épülő, tonnasúllyal málházó, kiirthatatlanul ragadós Father Of Lies (ez is mekkora már!), netán a kiabálós kórusú, falbontó Breakaway. A bandához mérten szinte meglepően visszafogott, nem is leplezetten Dio-ízű dallamokat is rejtő Lost pedig igazi különlegesség, és egyben az egyik legerősebb, legkerekebb nótájuk a 21. században. De összességében mind a tíz dalt baromi izmosnak, karakteresnek érzem ezúttal, tényleg végig ébren tartják a figyelmet, mindenütt akad valami, amire felkapod a fejed: hol egy perfekt riff, hol egy finom szóló, hol egy markáns refrén, hol egy különösen agyszaggató Mark-süvöltés. Osegueda mestert muszáj kicsit külön is fényeznem, mert a csávó az egész lemezen megalázóan jól énekel, valósággal tündököl így, hogy a változatosabb alapok nagyobb teret biztosítanak neki. Csak a próba kedvéért tökre megnézném egyszer mondjuk a Skid Row élén...

Lehet, hogy ha minden objektivitásomat összeszedem, elég lenne egy kilences is a bandának (annál kevesebb semmiképpen), de van egy olyan érzésem, hogy tartósan is hatalmas kedvenc marad nálam a The Evil Divide, úgyhogy megelőlegezem nekik a bizalmat, mert ez bizony csont nélkül 2016 egyik legjobb albuma eddig. Jason Suecof produceri munkája szintén etalon, hatalmasat dörren a lemez, kocsiban különösen durva, csak vigyázz, nehogy túltold rá a gázt. És ne hidd, hogy könnyű lesz megállni...