Shock!

Dee Snider Jamey Jasta segítségével összerakott, három évvel ezelőtti For The Love Of Metal szólóalbuma igen sikeres visszatérésnek bizonyult – bár, mint azt akkor is írtam, szerintem annak a lemeznek, vagy legalábbis egy hasonló variánsának 2000 környékén kellett volna kijönnie ahhoz, hogy a nosztalgiázáson túlmenően is érdemben láthatóvá tegye a színtéren a Twisted Sister legendás frontemberét. Mindegy, ez a vonat már elment, de Dee a jelek szerint kedvet kapott a stabil jelenléthez, és máris itt a folytatás.

Legutóbb egy kimondottan karcos, durva album készült, most pedig – csaknem három évtized óta először – Snider mester úgy érezte, hogy dalszerzőként is akad mondanivalója, így ő is belefolyt a számok kialakításába. Én mindenképpen ennek tudom be, hogy az új anyag a súlyosság megőrzése mellett is dallamosabb vonalvezetésű lett a For The Love Of Metallal összehasonlítva. Ez leginkább néhány dal melodikusabbra szabott vonalvezetésében, refrénekben, riffekben érhető tetten, de azért nincs szó váltásról. Tömény, horzsoló gitárokkal, kemény, feszes tempókkal operál az anyag, ám ha mondjuk old school S.M.F. vagy, és az előző albumot túlbrutalizáltnak találtad, lehet, hogy a kórusban erős All Or Nothing, a Silent Battles vagy a szerintem talán legjobb, kiváló dallamokkal operáló S.H.E. révén ezúttal könnyebb lesz a barátkozás.

A fentiek mellett akad még pár igen markáns darab az anyagon, így például a nyitó, feszes riffjeivel erősen a modern kori Acceptre hajazó I Gotta Rock, a húzós Down But Never Out vagy a nagyívű refrénnel taroló Before I Go, netán a záró, szépen felépített Stone. Az Accept amúgy több ponton is visszaköszön, ami talán érdekes, talán nem – hallás után egyébként tuti rámondtam volna a soundra is, hogy Andy Sneap volt a producer, de nem, Jasta és Nick Bellmore felelt a produkcióért. Mindegy, ez részletkérdés, nagyon nincs mit túlelemezni sem a zenén, sem a dalokon, ez egy direkt, arcbamászó lemez, nem kell rajta gondolkodni, minden teljesen nyilvánvaló és kulcsra kész, egyből üt a végeredmény. Pár töltelék sajnos becsúszott (Crying For Your Life, In For The Kill), és a Cannibal Corpse frontemberével, George „Corpsegrinder" Fisherrel megerősített Time To Choose is inkább csak kuriózumként érdekes, mint dalként, de összességében meggyőző, amit hallunk.

Aki új We're Not Gonna Take Itre vágyik, csalódni fog, de a fókuszban azért természetesen ezúttal is Dee barátunk továbbra is óriási, a fénykort idéző hangja és áradó, lendületes, mániákus előadásmódja áll. Vagyis ha szereted ezt a karcos, összekeverhetetlen orgánumot, már helyből nyert ügyed van, mert ez itt tényleg száz százalék Snider, még ha 2021-es köntöst is öltött. Nem mondom, hogy tíz év múlva klasszikus alapműként emlegetjük majd a Leave A Scart, de itt és most ez egy jól hallgatható, szórakoztató metállemez – néha pont ennyi kell, és kész.