Shock!

Kimondottan erősre sikeredett az új Deicide. Glen Bentonnak és Steve Asheimnek persze időről időre megvannak a maguk fellángolásai, amikor sikerül kiszakadniuk a soklemezes zenekarokra jellemző, többnyire egyenletes, de a korai klasszikusokhoz már nem mérhető albumok végeláthatatlan sorából. Ilyenkor az adott mű felül tud emelkedni a „megbízható, jó hallgatni, de semmi extra" kategórián. A Banished By Sin most újabb erősebb pont a diszkográfiában.

Azért fogalmazok úgy, hogy erősebb, mert – mint minden hasonló, patinás banda esetében – nyilvánvalóan a Deicide esetében is az első három-négy album számít igazán megkerülhetetlennek. Ennyi év elteltével tehát ez a friss mű sem kelhet versenyre az első albummal, a Legionnel vagy a Once Upon The Cross-szal, ugyanakkor szerencsére nincs is szükség ilyesmire. A Banished By Sin önmagában is megállja a helyét, és elmondható róla, ami szerintem kábé a legtöbb lehet egy-egy több évtizedes karriert maga mögött tudó zenekar újabb keletű lemezei esetében: akár szűz fülek számára, ismerkedésnek is bátran ajánlható velük.

Az első és leginkább fülbe ötlő tényező a hangzás, Deicide-lemez ugyanis sosem szólt még ennyire kristálytisztán, ha nagyon csúnyán akarok fogalmazni, polírozottan. Nem kell nagyon radikális elmozdulásra, no pláne váltásra számítani, de azért a legutóbbi Overtures Of Blasphemyhez képest is teljesen egyértelműen léptek egyet ebben a tekintetben. Magától értetődően véleményes lesz, kinek mennyire jön be ez a letisztultabb, áttekinthetőbb hangzáskép, és persze relatív a polírozottság, elvégre ez még mindig a Deicide. Szelídebbek éppen nem lettek tőle, de ahhoz épp elég ez az egyetlen lépés is, hogy akár olyanoknak is könnyebben leessen a tantusz, akik eddig immunisak voltak Benton mester művészetére. A legutóbbi album óta leakasztott új szólógitáros, Taylor Nordberg minden elődjénél melodikusabb, gitárhősösebb megközelítése is ezt a jelleget erősíti. Az egész anyagon nagyon jókat játszik, és néhol tényleg meglepően heroikus-dallamos futamokat épített a szokásosan agresszív kismalacként túró dalokba.

Ha esetleg megijedtél volna az előző bekezdéstől, ne tedd. A Deicide zeneileg nem lépett új ösvényekre, simán csak teszik a dolgukat, és tizenkét dalon, csaknem 40 percen át szállítják üresjárat nélkül a békebeli, old school floridai death metalt, abból is az olyannyira jellegzetes saját változatukat. Pihenő természetesen nyomokban sem akad, kiugró és már két-három hallgatás után a fülbe ülő tételekből azonban többet is sikerült leszállítani. A nyitó, gyilkos deathrash-riffre kanyarított From Unknown Heights You Shall Fall vagy a vonszolós-otromba Sever The Tongue mindenképp ilyen. A már-már megdöbbentően ragadós, death metal slágerként is aposztrofálható, majdnem-dallamos kórusú Woke From God vagy a záró, rövidsége ellenére határozottan grandiózus finálét hozó The Light Defeated szintén. Taylor pedig az amúgy jó brutális Ritual Defiledban alakítja a legnagyobbat, itt tényleg szinte énekel a kezében a gitár. De összességében is egyenletesen erős az album, egyetlen dalnál sem érzek kényszert a léptetésre.

Nagyon nagy vívmányokra, világmegváltásra nem kell számítani a Banished By Sintől, de ez egy kiválóan hallgatható, erős dalokkal telepakolt death metal lemez egy régi nagy versenyzőtől. Nem látom indokoltnak a magasabb pontszámot, de garantáltan sokat fogom hallgatni a következő időszakban. A borító viszont mellément – nem azért, mert AI, hanem mert közhelyes és béna. (Ráadásul tök ugyanolyan, mint a Kerry King-lemezé, pedig még a kiadó is azonos.)

A Deicide augusztus 6-án Budapesten koncertezik a Summer Hell fesztivál keretében, az Exodus, Abbath Doom Occulta, a Misery Index és a Skeletal Remains társaságában. Részletek itt.