Shock!

Az istengyilkosságot nevében propagáló amerikai Deicide mindig is azon csapatok sorát erősítette, amelyeknél nem igazán érdemes a mondanivalóval törődni: zenéje alapján a banda nyugodt szívvel nevezhető kiválónak, ám az ideológia, dalszövegek és úgy általában véve a tematika terén inkább érdemel egy legyintést a zenerajongóktól, mintsem elmélyült tanulmányozást. Glen Benton kompániája esetében persze nem lehet említés nélkül hagyni a sátánizmust, amely olyannyira szerves részét képezi a Deicide-nak, mint márkanévnek, ám ez csak a csomagolás, a marketing. Szerencsére a csapat első három lemezét, így a harmadik, a napokban húsz éve kiadott Once Upon The Crosst nem emiatt tekintjük ma a death metal klasszikusainak.

A Deicide fogantatása a napfényes Floridában esett meg 1987-ben, a világnak egy olyan pontján, ahol a zenélgetni tanuló kamaszok magasról tettek az ország túloldalán burjánzó cicanacis, kokainporos sleaze életvitelre. Errefelé a keményebb, pózolásoktól mentes vonulat szökkent szárba. A térség metalosaira a legnagyobb hatást a legendás Savatage tette, tehát nem épp a Mötley Crüe-től tanulták a metalkodást: Florida termelte ki magából többek között a Morbid Angelt, az Atheistet, az Obituaryt és a Nocturnust is. Nem csoda hát, hogy amikor a húszéves Glen Benton hirdetésére jelentkező Brian és Eric Hoffman, kiegészülve a dobos Steve Asheimmel először csörömpölni kezdett, a közös pontot inkább a Celtic Frost jelentette, mintsem a Ratt. Benton vonzódása a népi hiedelmekhez egyébként nem újkeletű: „Azért alapítottam meg a Deicide-ot, mert szükségem volt egy csatornára. Történetesen ikrek vagyok. A személyiségemnek van egy olyan része, ami megrémít másokat. Azért választottam a sötét oldalt, mert sokat kíván meg az embertől, és ez szimpatikus."

Amon néven indult be a demózás, koncertezés, majd a legenda szerint Benton egy nap becsörtetett a Roadrunner Records A&R-főnöke, Monte Conner irodájába, és egy demójukat a döbbent fickó orra alá tolva, nem épp arisztokratikus eleganciával megkérte, hogy szerződtesse le őket. Hogy ebből mi mese, és mi igaz, nem tudni, mindenesetre Connernek megtetszett a banda, és leszerződtette a fiatalokat. A kiadó részéről a leglényegesebb kérés a banda felé a névváltoztatás volt. Így lett 1989-ben Amonból Deicide, istenből istengyilkos. A névváltoztatás már csak azért sem lehetett a tagok ellenére, mivel nem Benton volt az egyetlen sátánista a csapatban. Eric Hoffman ezt nem is tagadja: „Mindannyian sátánisták vagyunk. Mi a mindennapi életben is ezzel foglalkozunk, nem csak a színpadon. A testvérem, Brian már többször megégette a karját, mint ahogy Steve és én is. Mi nem csak megjátsszuk ezt, mint a Slayer." A képmutatás hiánya egyébként megkérdőjelezhető a csapat esetében: ismeretes, hogy Benton fordított keresztet égetett a homlokára, és a '90-es évek során több interjújában is elismételte, hogy 2000-ben, vagyis a 33. születésnapján öngyilkos lesz, de mindannyian jól tudjuk, mi is lett ebből. Szenzációhajhászásnak azonban kiválónak bizonyultak ezek a húzások, a banda hírnevét tovább öregbítették Benton forrófejű kijelentései, és nem utolsósorban fényesen rávilágítottak a tagok hiedelmeinek badarságaira.

Első lemezük, az 1990-ben megjelent Deicide a death metal legizgalmasabb időszakában érkezett, és kiválóságát szinte azonnal felismerte a szakma és a rajongók. A második lemez két évre rá, Legion címmel robbant, de még milyet! Ekkorra a Deicide neve egyet jelentett mindennel, amit az álságos cenzorok és jogvédők megvetettek, és a vakon minden ellen lázadozó tinédzserek bálványoztak. Mindehhez a zene és a nyilvánvaló sátánizmus mellett sokat hozzátettek Benton direkt botrányosnak szánt kijelentései. Több ízben beszélt például arról, hogyan lő halomra rágcsálókat a saját kertjében, és hogy mennyire élvezi a dolgot. Sokak szerint Benton megbotránkoztató nyilatkozataira volt válasz az a robbantásos merényletkísérlet is, amely a csapat '92-es, stockholmi klubbuliján történt. Áldozatok mindenesetre szerencsére nem voltak, és a zenekar hírnevének bizony ismét nem ártott az esemény.

A '90-es évek közepére tehát a Deicide egyike lett a legismertebb és legelismertebb extrém zenekaroknak. A második lemez után azonban három évet kellett várniuk a banda rajongóinak, hogy kézbe vehessék az új mesterművet, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy a színtér egészen megváltozzon. 1995-re a kiadók felfedezték a szélsőségesebb muzsikákban rejlő anyagi potenciált, így vérszemet kapva szerződtettek le bárkit, aki inkább vért hányt és borotvapengékkel gargalizált, mintsem énekelt, és képes volt elég mélyre hangolni a gitárját. Persze nem mindig a minőséggel voltak a bajok, de a Deicide-hoz hasonló death metal-alapbandák eddigre több tucat követőt, vagy sok esetben kópiát ihlettek meg. Monte Conner így emlékszik vissza az akkori állapotokra: „Abban az időben én is könnyen túlzásokba estem. Leszerződtettem néhány olyan zenekart, akiket talán nem kellett volna. De aztán hamar eldöntöttük, hogy megszabadulunk azoktól a csapatoktól, amelyekben nem láttunk jövőt: olyanoktól, mint a Gorguts vagy a Sorrow, akiket eleve le se kellett volna szerződtetnünk, vagy az Immolation, akiknek négy évbe tellett megírniuk egy lemezt. Ezekkel a zenekarokkal felbontottuk a szerződést, de a Deicide-ot vagy az Obituaryt megtartottuk, mert ők fontosak voltak a kiadó számára, segítettek a cég áttörésében. Megértettük, hogy bár ezek a zenekarok soha nem lesznek ennél nagyobbak, de mindig is megbízható igáslovak maradtak, amelyek még profitot is termeltek a kiadónak, szóval hogyan is dobhattuk volna ki őket? És amiatt is fontosak voltak számunkra ezek a bandák, mert ha mindegyik death metal csapatunkat kirúgjuk, az egyfajta személyiségzavarral lett volna egyenlő."

Noha a Deicide-ot a mai napig mindenki Bentonnal azonosítja, a csapat fő dalszerzője valójában a kezdetektől fogva a dobos Steve Asheim volt: „A dalszerzés nálunk eléggé egyszerűen megy: én írom az összes zenét, Glen pedig a dalszövegeket. Elég régóta így csináljuk, és tökéletesen működik is a dolog. Számomra egyáltalán nem okoz gondolt a riffek és a dalok kiagyalása, ami azt illeti, elég könnyen jönnek." A csapat első három lemezén érezni is ezt a könnyedséget: sem a debütálón, sem a Legionon nincs nyoma izzadságszagnak vagy darabosságnak, és nincs ez másként a Once Upon The Cross-szal sem. Hiába, nem árt, ha egy bandán belül a tagok hasonló zenei és ideológiai ízléssel rendelkeznek...

A harmadik Deicide-album elődeihez hasonlóan szintén a death metal tiszteletbeli otthonának is nevezhető Morrisound stúdióban öltött végső formát, a szakmában akkortájt hivatkozási alapként tekintett Scott Burns értő kezei alatt. A hangzás így magán hordozza a kor jellegzetes death metalos jegyeit: nyers, dinamikus, szikár. A borító az előző két lemezéhez mérve merészebb, nem sokat hagy rá az ember fantáziájára, a korongon feszülő huszonnyolc percnyi zene pedig egyértelműen a banda egyik legerősebb alkotása, tömény death metal-esszencia.

Ha az első lemez a Zsigeri, a második a Gyors, akkor ez a harmadik a Megfontolt. A Once... a Deicide addigi legkiérleltebb munkája volt, ahol talán először lehetett érezni azt, hogy a zenekar erőteljesen fejlődik, mint egy egység. A nyitó címadó tömör Deicide-mestermű, ahol a klasszikus, többek között a Cannibal Corpse által is a korai időkben sokat használt gonoszkás felvezető után parádés stílusleckét kapunk a pofánkba. A szerzemény az előző Deicide-darabokhoz képest lassabb, de ez az egész lemezrők elmondható. Persze ne doomra számítsunk, de aki a Legiont a gyilkos sebességéért kedveli, az itt elsőre talán csalódni fog. Steve Asheim a lemez általános tempójáról egyébként évekkel később elég prózai magyarázattal szolgált: „Ma hallgatva ezt a lemezt, elég lassúnak tűnik. Élőben ezeket a dalokat sokkal gyorsabban játsszuk. Az igazat megvallva mindig is gyorsabban játszottuk őket, mint ahogy a lemezen hallhatóak. Amikor '94-ben, a stúdióban felvettem a dobsávokat azon a sebességen, amelyen a próbán is elnyomtuk, az összjátékidő csak 22 perc volt. Ennyi nem elég egy teljes albumhoz, ezért újravettem a dalokat valamivel lassabb tempóban, de még így is csak 30 percnyi anyagunk volt. De végül ez lett belőle."

Elég konkrétan ront be a házba a Christ Denied, amely jól eltalált témáival, letisztult szerkezetével már első hallgatásra berágja magát az ember agyába. Érdekes azzal a tudattal meghallgatni a When Satan Rules His Worldöt, hogy Asheim ezt a darabot is jóval sebesebb tempóval álmodta meg eredetileg, a dal ugyanis a lemez egyik leglomhábbja, szinte lazának nevezhető, bár a sötét utcán megvillanó késpenge váratlanságával lecsapó rövid begyorsulások hamar szétszakítják ezt a képzetet. A szeretetet és toleranciát éltető Kill The Christianben a Hoffman testvérek riffjeinél morózusabb, gyilkos indulatokat tökéletesebben hangokba öntő témákat nehezen találni a fémzene palettáján.

Az igazi szélvihar a Trick Or Betrayeddel érkezik meg, habár a leleményes váltások miatt itt is sikerül többet kihozni a szerzeményből egy nyúlfarknyi szélvészgyors aprításnál. Slágeres felhangokat üt meg a They Are The Children Of The Underworld, bár ez persze szigorúan a Deicide zenei keretein belül értendő, és erős a gyanúm is, hogy ennél a dalnál épp a lassabb tempó hozta elő az igazi ízeket a szerzeményből. Benton egészen mély hörgését is meg kell említenem, főként, mivel a banda egyik védjegyének számít. Elsőre az ember azt hinné, a vokálnál némi elektronikus csalást használ Glen, ám az igazság nem egészen ez: „Amit hallasz a lemezeinken, az két énekrész egymásra helyezve: van egy mélyebb vokális rész, meg egy másik a középtartományban. Ez utóbbi okozza az egész furcsaságát. Olyan ez, mint egy természetes hangkiegyenlítő. Nem kell elektronikát használni hozzá, mivel ettől a megoldástól a hang olyan, mintha megbütykölték volna."

Legion-hívők a mennyországban fogják érezni magukat a Behind The Light Thou Shall Rise hallatán: masszív őrület ez a három perc, ennél érthetőbben senkinek nem lehetne elmagyarázni, mi is a death metal lényege. A Behind... ellenpontozásaként funkcionáló To Be Dead pedig azt bizonyítja, miért is jó egy lemezen a változatosság. Mint ahogy zombikból is unalmas, ha mindegyik hullamerevséggel vonszolja magát, kell néha olyan élőhalott is, amelyik pumaként veti rá magát az élőre. A vége persze mindig ugyanaz: kegyetlen pusztítás. A záró Confessional Rape-ben a zenekar még utoljára megtornáztatja death metalos izmait, nem is akárhogyan, aztán le is cseng ez a 28 perces extrém diszkó.

A Deicide azon death-dinoszauruszok egyike, amelyek szinte a kezdetektől itt vannak, és folyamatosan alkotnak. Az évtizedek során persze Bentonéknál is történtek tagcserék, és ha minden igaz, hamarosan érkezik a csapat tizenkettedik lemeze is. Azt tehát egyáltalán nem lehet mondani, hogy csak a sátánizmusból és a botránykeltésből fel lehet építeni egy hosszan tartó karriert. Főleg, hogy manapság már Benton is lecsillapodni látszik, s inkább a zenére összpontosít épp aktuális zenésztársaival. Újkori Once...-ra azonban nem emiatt felesleges várnunk. Ez a lemez egy kor, egy állapot megtestesülése volt, olyan zenészektől, akik fiatalok voltak és éhesek.