Shock!

Tizenhét év telt el azóta, hogy Anyánk feltette a klasszikus kérdést a Deicide frontemberének: milyen az igazi Glen Benton? És a Mester így felele: „Hipergyorsan szarok, a seggem általában büdös, az egyik golyóm lejjebb lóg a másiknál, és imádom a nagy, és valódi dudákat." Soha nem magvas gondolatai miatt szerettük a keresztes vitézt, de az őszinteségét mindig díjaztuk. (Például, hogy 33 évesen öngyilkos lesz. Így ötvenen túl zseniális húzásnak tűnne.) Nem tudom, manapság milyen Benton ürítési sebessége, hátsó fertályának szaga, a golyóegyüttállása pláne nem érdekel, a dudák iránti rajongás viszont saccra nem változhatott. Sok víz folyt le azóta Glen retyóján, a Deicide például igen hullámzó teljesítményt kezdett nyújtani akkoriban, mondhatnánk, a főnök egyik golyója már a bokáját verdeste, majd visszatornázta magát az őt megillető helyre, minden kultikusság nélkül.

A Deicide mai napig alapvetés, élő történelem, műfajlegenda. Mindehhez persze hozzátartozik Glen egész kedvelhető idiótasága is, de hogy a death metal egyik köztünk járó istenéről (na, ez blaszfémia) beszélünk, az megkérdőjelezhetetlen. Az is, hogy már semmiféle meglepetést nem fog okozni. És ez nem baj. Benton mindig leszállítja a kötelezőt, amiben egy old school fan soha nem fog csalódni. Az Overtures Of Blasphemy ilyen szempontból nem sokkal különbözik elődjétől s annak elődjétől. Kissé talán szellősebben szellemesebb, feketébben színesebb, színesebben fekete. (Ha már költőt idéztem az elején.) Az In The Minds Of Evil kapcsán leírtak zöme erre az albumra is ráhúzható. Legfőképpen az, ami a szimpátiáról szól. Mert Benton mindent csinál, csak nem derék iparosmunkát. A mai napig érezhető, hogy a gyors anyagcseréjű ember komolyan gondolja a dolgot, ami azért ennyi idő elteltével tényleg tiszteletre méltó. Szó nincs itt összemaszatolt, odadobott nótákról, stúdióban behányós riffekről és szólókról (Kevin Quirion és Mark English nagyon összekacsintósan teszik a dolgukat, a szólókra pláne nem lehet egy rossz szavunk sem, talán még ízesebbek az előző albumnál hallottakhoz képest), laza összegányolásról. Ez megint egy teljesen hallgatható Deicide album, ami meglepit nem hordoz, de azt az ősérzést, amit annyira szerettünk annak idején, azt nagyon is. Éppen ezért csak egy folyamat állandó részeként értelmezhető, másképpen nem is lehet.

Az Overtures In Blasphemy nem kísérletmunka, nem újító album, ám minden tiszteletet megérdemel. Pontosan olyan hosszú, amennyi kell, a színvonalat maximálisan tartja, és Benton hangján még mindig értelmetlen vitatkozni, lásd például a Crawled From The Shadows című tételt vagy az Anointed In Boodot. A pasas egyébként is zseni abban, hogy dallamot képzeltet a hörgésébe, s ezen az albumon még jobban kidomborítja művészi vénáját. (Lásd írásunk elejét, ha már véna.) Kedvenc nótát nehéz kiemelni, de a Compliments Of Christ pörgése, zakatoló dallama, iszonyat erős dobtémája és szólója nálam abszolút favorit. A Crucified Soul Of Salvation thrash-kezdése, felpörgése, ritmusváltása szintén arra mutat, hogy a Deicide még nagyon is tud gondolkodni zeneszerzés és stúdiózás közben.

Bentonban (minden hülyesége ellenére) nem lehet nem tisztelni a kompromisszumok nélküli, leállni képtelen és (ami a legfontosabb) hiteles zenészt. Homlokba égetett kereszt, seggbűzös interjúk ide vagy oda, még mindig a színtér egyik legőszintébb arca, aki albumról albumra bizonyítja, hogy ha valamit az ember elkezd, azt végig is tudja vinni, tükörbe köpés nélkül. Nem tudom, Glen egyik golyója ma éppen merre bóklászik a másik mellől, de egy dolog bizonyos. A legenda szerint az állítólagos női pápa (Johanna) botránya után a középkor óta a fehér füst felszállása előtt egy lyukas székre ültetik a pápajelöltet, s csak akkor választhatják meg, ha egy arra kijelölt személy (megvizsgálva alsófogással) ki nem jelenti: „Heréje van, s jól csüng." Bentonnak még mindig van. És úgy tűnik, jól csüng. Ha már blaszfémia.