Shock!

Restanciát kell pótolnom, miután mostanában virtuális lófejeket kapok a postaládámba három felkiáltójellel, „tudodmiért” kísérőszöveggel, nem beszélve a különböző számláim és testrészeim be-, illetve lefagyasztására tett ígéretekről, Benton jeligével a szerkesztőségből.

2004-től sokan lassú haldoklást kiabáltak a Deicide kapcsán, mások éppen ellenkezőleg, győzedelmes feltámadásról papoltak, hogy némi képzavarral éljünk Glen Benton ideológiai rendszerét alapul véve. A szubjektív igazság megítélése egyéni jog, de az tény, hogy a Hoffmanok eltűnése óta egy sok zavarral kísért, alapos építkezést láthattunk, amelynek iránya a Till Death Do Us Part anyagán már markánsan megjelent, a To Hell With Godnál pedig nem is volt több kérdésünk.

Az In The Minds Of Evil tovább folytatja a lassan tíz éve megkezdett utat, hangulatában leginkább a 2011-es albumot idézve. Senki ne várjon Bentontól évszázad albumát, ez a történet már nem arról szól, mint ahogyan a szövegek sem mondanak semmi újat vagy felháborítót. A blaszfémia mára marketingelemmé vált, inkább megmosolyogtató, mintsem megbotránkoztató. Nehéz újat kitalálni a műfajban, a „destroying all Christians of faith and belief” helyett pedig mégsem lehet szévdönécsört hörögni, ha már egyszer ez vált Glen védjegyévé a homlokba sütögetett kereszt mellett.

Zeneileg hasonló a helyzet. A kifejezetten kellemes címadó nótával induló album könnyen emészthető, köszönhetően a kissé groove-os beütésnek és a szellemes gitártémáknak. Semmi extra, semmi megváltó gondolat. Átgondolt, kellően kidolgozott death metal, amely már nem az újításról, hanem az állandóságról szól. Nem véletlenül érezhetjük, hogy ezt már hallottuk valahol, mert valóban hallottuk, elég csak az előző két-három albumig visszakaparnunk, ám az egészet annyira szimpatikusan tolták össze, hogy nincsenek vele kapcsolatban rossz érzéseink. A Thou Begone galoppozása és betonegyszerű szerkezete ismét erre enged következtetni, és nagyjából a harmadik szám környékén (Godkill, nahát, milyen formabontó cím!) már tudhatjuk is, milyen az egész album. Téma, refrén, fasza, egészen igényes szólók, Steve Asheim blastbeat-tengere, ugyanazon rendszer alapján felépített dalok.

Az album felénél rá is legyinthetnénk az egészre, mégsem tesszük, mert túl egyszerű lenne az unalmas jelzőt elsütni. Ez nem az. Valahogy jó hallgatni, nem idegesítő a monotonitás, nem zavaróak a hasonló témák. Fülbemászó death metal, megspékelve azzal a háttérrel, amit Benton felmutathat. Saját műfajukban egykor nagyot durrantó bandákat más füllel hallgat az ember, a Deicide pedig soha nem akart metallicás önmegtalálási kísérletekbe kezdeni. Benton megpróbálja önmagát adni, hol több (Godkill), hol kevesebb (Banished By Evil) sikerrel, de eszében sem jut járatlan utakra tévedni. És ettől jó hallgatni ezt az albumot. Olyan, mint amikor egy régi, meleg papucsba dugja az ember a lábát: egyszerre idéz fel szép emlékeket és ad biztonságérzetet, de nem tekintjük már állandónak, mindennapos használati tárgynak. Az albumon időről-időre áttörnek a komoly zenészi tudásban és a koncepció játékosságában rejlő lehetőségek, a záróként jegyzett End The Wrath Of God például az egyik csúcspont is egyben: főmotívumát és gyors, virtuóz szólóját annyira elkapták, hogy szinte aranyidőket idéz a jámbor hívőben. Ha ezt a fantáziát szabadjára engedik a következő albumon, nagy meglepetésben lehet részünk.

De addig sem panaszkodunk. Nem gondoltam volna, hogy valaha is a Deicide kapcsán ezt a szót fogom használni, de az In The Minds Of Evil kifejezetten bájos album.