Shock!

Rég volt már, hogy Glen Bentont komolyan lehetett venni, s itt most nem csupán a külsőségekre gondolok. Mert nem egy olyan zenekar tevékenykedik odakint, amelyek foggal és körömmel ragaszkodnak olyan ideológiákhoz, téveszmékhez, amelyeket az ember inkább csak megmosolyog.

 

Gyakorlatilag ilyen a komplett ortodox black metal színtér, de ide vehetném a Manowar fémjelezte ultratrue heavy metal csapatokat is. Mindezzel persze semmi gond sincs, sok esetben maga a zene egyáltalán nem hordozza magában alkotóinak megmosolyogtató attitűdjét. Bentonék esetében tehát teljesen felesleges mélyen belemászni és kielemezgetni a zene mögött húzódó ideológiákat, mivel erősen kétlem, hogy mindezt a paródiába hajlóan szélsőséges istengyűlöletet és sátánizmust a fordított keresztes vitéz még ma is ugyanúgy vérkomolyan venné, mint húsz éve.

A gond az a To Hell With God című új dalgyűjteménnyel, hogy zeneileg is éppoly kiszámíthatóan fantáziátlan és unalmas, mint ahogy azt a címe sugallja. A csapat felállása ugyebár öt éve változatlan, vagyis a Scars Of The Crucifixet követően eltávolított Hoffman fivérek helyére érkezett két death legenda, a Cannibal Corpse egykori gitárosa, Jack Owen, valamint a páratlan tehetségű Ralph Santolla (Death, Obituary, Iced Earth) immáron a harmadik Deicide lemezen mutatják be zenészi tehetségüket. És ami azt illeti, nélkülük bizony nem sok értelme lenne ennek az új alkotásnak. A remek The Stench Of Redemption egy valóban erős anyag volt anno, a két bárdista sikeresen olajozta újra a Deicide megfáradt gépezetét, ám az azt követő Till Death Do Us Parton már előtüremkedtek az önismétlés jelei. Nyilván ez nem feltétlenül a gitárosok sara, hiszen a fő dalszerző itt mindig is Glen Benton és Steve Asheim dobos voltak – és lesznek is.

Ám míg az előző lemezek legalább tisztességes hangzást kaptak, addig az új mű e téren is elbukik. Érthetetlen számomra, manapság még miként elégedhet meg valaki ezzel a fajta hangképpel, ahol a gitárokból hiányzik mindenfajta erő és nyersesség, s mindehhez még olyan halkan is szólnak, mintha valami kevésbé profi élő felvételt hallanánk. Benton védjegyszerűen öblös hörgésére természetesen nem érvényes mindez, mint ahogy a másik őstag dobolására sem, akit a keverésnél egyszerűen túlságosan az előtérbe helyeztek a hangerő állítgatásával. Ami kár, mert mind Owen, mind pedig Santolla remek szólókkal díszíti az egyébként szürkécske dalokat. Talán még soha nem volt olyan Deicide lemez, ahol a szólók számítottak a legkiemelkedőbb összetevőnek, de ez most így van.

Csúcspillanatokat, emlékezetes darabokat képtelenség kiemelni ebből a masszából. Benton hozza a szokásos kántálós sátánkodását, basszusjátéka a szokványos alapozáson kívül többet nem tesz hozzá az összképhez. A megfáradás, közöny jelei észlelhetőek a To Hell With Godon, ez nem is vitás. Habár Bentonék nem évente termelik az újabbnál újabb lemezeket, mégis célszerű volna egy hosszabb pihenőt beiktatniuk. Újat, vagy igazán kiemelkedőt ők sem tudnak már felmutatni, no meg annyi album ömlik mindenhonnan, hogy az az érzésem néha, az új özönvíz korszakát éljük, ahol az embert nem a víz önti el, hanem az egyre unalmasabb zenefolyam.