Shock!

Egy újabb projekt, amely garantáltan többre lenne hivatott. Mármint a Die Klute esetében én a magam részéről tényleg nem nagyon értem, miért nem karolta fel egyetlen nagyobb cég sem a formációt, amikor Jürgen Engler, a Die Krupps frontembere, Dino Cazares, a Fear Factory gitárosa, illetve a dán Leæther Stripből ismert Claus Larsen egyesítette benne erőit. Oké, hogy manapság senki sem kalkulálhat százezres eladásokkal egy efféle lemez esetében, pláne, ha az adott zenekar nem is turnézik, de ekkora nyilvánosságnál azért így is garantáltan többet érdemelne a Planet Fear...

A még az év elején kijött lemez egyébként zeneileg nagyjából pontosan olyan, mint azt az ember a nevek alapján elképzeli: kőkemény, hol jéghidegen kalapáló, hol táncosabb ritmusokra épülő elektro-rock/metal Engler torzított énekével és Cazares mechanikus riffelésével. Dino persze nem áll itt annyira fókuszban, mint a Fear Factory vagy a Divine Heresy lemezein, de jellegzetes ritmusgitározása még úgy is összekeverhetetlen, hogy nem temet maga alá mindent, és csupán egy a kluttyogó-pulzáló-pittyegő hangzás elemei közül.

Noha sokan még ma is reflexből lemodernezik az efféle indusztriális beütésű cuccokat, a szó szoros értelmében véve persze a világon semmi igazán újszerű vagy előremutató nem rejlik ebben a lemezben. Bevallom, ezt a vonalat annak idején nem követtem annyira naprakészen, de saccra a Planet Fear valamikor úgy a '90-es évek derekán számított volna utoljára futurisztikusnak, az irányzat igazán értő rajongói viszont bizonyára már akkor is hosszasan sorolták volna azokat, akik megelőzték őket: Die Krupps (nyilván...), Godflesh, Frontline Assembly, Shotgun Messiah, KMFDM, satöbbi-satöbbi. Viszont ha ezen túlteszi magát a hallgató, a Planet Fear egy erős dalokkal telepakolt album. A hallgatóra nyomasztóan ránehezedő, mégis roppant hangulatos, a masszás riffelés mellett jellegzetes Terminator-szintihangszínekkel is operáló For Nothing hallatán például aligha mondhatja bárki is, hogy ez nem jó. És szerencsére akad még pár szépen eltalált tétel itt: Out Of Control, The Hangman, It's All In Vain, Born For A Cause... Vagy a Mofo, amely ugyebár eredetileg a U2 utolsó igazán jó albumán, az 1997-es Popon szerepelt, itt pedig sosem hallott dögösséggel dörren meg Dino testes gitárjainak köszönhetően.

Noha a lemezt hallhatóan igyekeztek a tempókat tekintve is változatosabbra venni, a Die Klute érthetően nem a világ legsokszínűbb muzsikáját játssza, de ez önmagában nem baj. A lemez rendelkezik egy igen markáns hangulattal, amely – az e vonalon mozgó zenék többségére rímelő módon – kicsit beteg és perverz, de azért nem annyira, hogy emészthetetlen legyen. Engler és Larsen értő kézzel összerakott nótáihoz emellett végig pont azt a súlyt teszik hozzá a humán gömb gitárjai, amitől a muzsika a rockos irányból közelítők számára is egyből rokonszenvessé válhat. Nekem bejön a sztori, és alighanem sokan így lennének ezzel, ha egyáltalán értesültek volna a lemez megjelenéséről...