Egyszerre reménykedve és félve hallgattam bele a Disturbed harmadik albumába. Reménykedve, mert a csapat eddigi két lemeze iszonyatosan betalált nálam, így hamar új kedvencet avattam személyükben. Félve pedig azért, mert a harmadik lemezt tartják mindenhol vízválasztónak, sokan jó indulás után itt rontják el, vagy lassú építkezés után épp ezzel robbannak be.
Nos, a Tízezer Ököl teljesen rendben van, a félelmeimet is elküldtem nyaralni. Most az egyszer az is beigazolódott, amit David Draiman énekes nyilatkozott, miszerint az első lemezre (The Sickness) jellemző szögletes, groove-os, modern zakatolásokat, és a második album (Believe) dallamosabb dolgait próbálják itt egybegyúrni. Sikerült.
A nyitó és egyben címadó nóta keleties és ipari elemeket vegyítő bevezetője és nyitóriffje még a Sickness-t idézi, de már a verze is tökéletes kombinációja a Draiman-féle kattogós-szikár szövegmondásnak és a dallamoknak, a második Just Stop refrénje pedig akkora megadallam máris, mint ide Bátonyreszelék. Aztán vannak itt gyorsabb, kétlábgépes súlyzók is, mint az elsőként rádiókhoz kerülő Guarded, aminek bridge szakasza egy rövid de meglepő balladisztikus betét, mégsem nyallantja el a nóta erejét. Érdekes, hogy pár nóta valahogy úgy tűnt, mintha a számára ideálisnál egy fokkal lassabb lenne, ilyen az első klipnóta, a Stricken is - olyasmi, mint egy 2005-ös Prayer, csak kicsit lassabban. De hozzá lehet szokni, sőt. Itt éri meglepetésként a tisztelt hallgatóságot a Disturbed első "igazi" gitárszólója is. Na végre! Így lehet a jót még jobbá tenni. Dan Donegan húrista ezek szerint nem csak reszelni tud kiválóan.
Érdekes módon most felkerült pár modern metalba oltott grunge-doom téma is a korongra - ez alatt a felére lelassított, szomorkásan modern tételeket értem: furcsák de nem rosszak ezek sem, még olyan sok hasonlót nem hallhattunk. Az Overburdened, eme új vonal jeles képviselője például már majdnem ballada, de annál hidegebb és súlyosabb.
A szövegek az előző lemezekhez képest talán még egy fokkal társadalmiabbak, politikusabbak lettek, pár helyen nyíltan bírálva Bokor Gyuri elnök urat - az a helyzet, hogy én személy szerint ezt is szimpatikusnak találom. Persze vannak "emberibb" témák is, a klipnóta például a szeretteid távol létéről szól (a hosszú Ozzfesten például kiválóan átélhetik a srácok), míg a címadó zöngemény egyenesen a koncertek közönségéhez szól, amúgy "nem látom a kezeket, hölly!" értelmezésben.
Egyértelmű javulásnak számít, hogy azoknak, akik eddig a Disturbed dalokat elég egyformának találták, a banda jó nagyot koppint az orrára a lemezzel. Változatosabb dalok, szólók, fifikás énekdallamok sorjáznak, és általánosságban is, az egész lemez sokkal inkább "el van zenélve" mint az eddigiek. Talán ezért egy kicsit hosszabban is kéreti magát, nem hat rögtön elsőre, mint az egyszerű de azonnal fülbemászó elődök.
Itt több a zene, a harmónia, a kis bizbaz, de pont ez a jó út a továbblépésre. Külön poénként a Genesis Land Of Confusionje is átgyurmázásra került, és annak ellenére, hogy disztörbedesítették, megmaradt az eredeti dal feelingje, amit már húsz éve is nagyon szerettem. Jó választás, ügyes műtét, hangulatos eredmény - Draiman hangja pedig még hasonlít is Phil Collinséhoz, csak épp van benne nagy adag fémes vegyület is.
Továbbra is megmaradtak a kedvencek listáján tehát, és bár az esélye egyelőre nulla egész hatszázhatvanhat ezred, mégis reménykedem egy budapesti koncertben...
Hozzászólások