Shock!

Marvin John Heemeyer, ötvenkét éves hegesztő 2004. június 04-én beszállt a némileg átalakított, Komatsu D355A típusú buldózerébe, és elindult a coloradói Granby irányába. Nevezett a szomszédai szerint igen kedves ember volt, csak éppen nem szerette, ha packáznak vele. Márpedig az említett városka vezetősége nagyon is packázott, kérelmeit és beadványait rendre elutasították, ellenben zöld utat adtak annak a cementgyári beruházásnak, ami teljesen ellehetetlenítette volna a jó Marvin üzletét. Heemeyer Úr ezért elhatározta, hogy lerombolja Granby városát, és lényegében tankká alakított buldózerével szépen végig is hajtott a település tizenhárom épületén – köztük a városházán, meg a polgármester rezidenciáján, több millió dolláros kárt okozva ezzel ellenségeinek. Sajátos gépjárművét a sajtó – egy sci-fi novella alapján – killdozernek nevezte el, annak ellenére, hogy Heemeyer gondosan ügyelt arra, hogy elemi pusztítása során senki ne sérüljön meg. Mármint saját magán kívül, ugyanis bosszú-hadjárata végén öngyilkos lett – annak megítélését pedig, hogy őrült volt-e, vagy egy elkeseredett, magányos hős, mindenkinek saját belátására bízom.

Erről a barátságos történetről is megemlékezik Kanada legszétcsapottabb bandája, a Dopethrone új klipjében, amelyet ötödik nagylemezének Killdozer dalához készített el, és ami kábé ugyanolyan rombolást visz végbe a jóízlés ellen, mint amit az egykori Komatsu-tank követett el Coloradóban. Azzal együtt is, hogy a számnak már most bérelt helye van a legnagyobb Dopi-himnuszok sorában, közvetlenül a legutóbbi EP Shot Downja mögött. Szutyok, mocsok, drogok és erőszak – ez jelenti a Dopethrone világát, ezúttal pedig talán még súlyosabban és agresszívabban, mint korábban. Mert bizony az anyag címéhez méltón a düh mindvégig ott fortyog Vincent Houde-ban és bűntársaiban, elég csak meghallgatnunk a nyitó Planet Meth-et, később a hasonlóan erőszakos Tweak Jabbert, vagy épp a Scuzzgasm lápi iszonyatát. A Snort Dagger betonozása pedig konkrétan olyan gonosz hangulatot áraszt, amitől összeszorul az ember gyomra.

A nyakunkra kifejtett szorítást közben olyan tételek oldják egy kicsit, mint a Black Sabbath előtt fejet hajtó, a kanadaiaktól már megszokott narrációval kezdődő Wrong Sabbath riffelése, vagy épp a sludge n' roller Kingbilly Kush, amit pedig a ZZ Top Billy Gibbonsának dedikáltak. A végső gyomrost azonban a Miserabilist viszi be az alig harminchét perces lemez végén, amiben az a Julie vendégszerepel, akit már ismerhetünk hét évvel ezelőttről, a banda Dark Foil lemezéről. Ha a női név hallatán gyanútlanul azt várnád, hogy valami szellősebb, netalántán dallamosabb lezárást kapunk, bizony csalódnod kell, a nevezett hölgy ugyanis egy egész arcán tetoválást viselő, süvöltő-harákoló amazon.

A Dopethrone tehát megállíthatatlanul dózerol előre, félrelökve mindent, mi útjába kerül, pedig közben még egy dobosváltás is bekövetkezett náluk (Big Borman helyére Shawn érkezett, de hatalmas jelentősége ennek nincs is), és igazság szerint mára már jobban is kedvelem őket, mint mondjuk azt az Electric Wizardot, akiktől a nevüket kölcsönözték. A rettentő szutykosan (azaz pont ideálisan) megdörrenő Transcanadian Anger számomra jelen állás szerint a Dark Foil mellett a montreali csapat legjobb lemeze, úgyhogy örülünk, Vincent!