Elég régóta kész van ez a lemez, és valljuk be, itt is volt az ideje annak, hogy végre megjelenjen, hiszen a budapesti Dreyelands bemutatkozását jelentő Can't Hide Away EP 2007 második felében jött ki. A látszólagos tétlenkedés persze nem volt ok nélküli, hiszen a Rooms Of Revelation már tavaly elkészült, a progresszív metal csapat egyszerűen egészen eddig nem talált hozzá megfelelő kiadót.
Az anyag ismeretében azt kell mondanom, megérte a várakozás, a Lion Music ugyanis biztosan jobb lehetőségeket biztosít nekik, mint amilyenre a hazai cégek képesek lennének, a magánkiadás kilátástalansága pedig nem egy és nem két ígéretes hazai albumot nyírt már ki a történelem folyamán. Soktízezres eladások persze így sem fenyegetik a csapatot, de már az is eredmény, ha valamennyire forogni kezd a nevük odakint, a Rooms Of Revelation pedig tökéletesen alkalmas is arra, hogy az ilyesmire fogékonyak körében az ígéretes nevek körébe helyezze a bandát.
A Perfect Symmetry kritikában már szóba került a progresszív metal hazai aranykora, ami nagyjából az ezredforduló környékére tehető. Szerintem – egy-két korábbi első fecskét leszámítva – az akkortájt ezen a vonalon született anyagok voltak az első angol nyelvű hazai metal lemezek, amik nemzetközi összehasonlításban is megállták a helyüket, és nemcsak udvariasságból vagy a haveri szálak miatt lehetett rájuk sütni, hogy érdemes őket megfuttatni külföldön is. Nagy kár – és egyben jellemzően magyaros is –, hogy a színtér éllovasai közül ma már gyakorlatilag alig valaki működik akkori formájában... Nos, a Dreyelands remélhetőleg nem jut erre a sorsra, a Rooms Of Revelation ugyanis nem pusztán erős, hanem az egyik legjobb hazai album, amit csak valaha volt szerencsém hallani ebben a stílusban.
Különösebb újdonságokra nem kell számítani a zenekartól, ők is abban a témaváltogatós, virtuóz és agyasan komplex, de dallamos metalban utaznak, amit jobb-rosszabb bandák egész hadserege játszott szét alaposan az elmúlt 10-15 évben. Ezen a vonalon azonban a mai mezőnyben a nemzetközi színteret tekintve is simán ott vannak a jók között. Nálam mi sem igazolja jobban a lemez erejét, minthogy szinte egyből rákattantam, pedig az ötlettelen Dream Theater és Symphony X kópiazenekarok alaposan leszoktattak az ilyesmiről az utóbbi években... Pedig mindennek tetejébe még konceptlemezről is van szó, ami ugyebár szintén necces vállalkozás, számos viszonylag fiatal banda bicskája tört már bele a hasonló grandiózus elképzelésekbe. Nos, itt szerencsére erről sincs szó: a hangulat végig egységes, mégsem megy a dalcentrikusság rovására, a lemez részleteiben is tökéletesen élvezhető, bár természetesen inkább elejétől végéig hallgatva üt nagyot.
Nem tetszőlegesen egymás után dobált évtizedes Dream Theater témák újrafeldolgozásáról és sehonnan sehová nem tartó, öncélú virgahegyekről van tehát szó a Rooms Of Revelationön, hanem okosan megírt, jó metal dalokról, amikbe ugyan sok csavart építettek, de emellett sem válnak steril, művészkedő technikai bemutatóvá. Ha még nem hallottad a Dreyelands-et, leginkább talán úgy tudnám leírni a zenekart, mintha csak Európa súlyosabb, metalosabb válasza lenne a méltatlanul elfeledett San Francisco-i Enchantre (tényleg, mi a franc van velük?), de ez csak egy benyomás, a banda hallhatóan igyekezett elkerülni a direkt párhuzamokat. Azt persze hallani, hogy kiket szeretnek (Dream Theater, Symphony X, Pagan's Mind példának okáért), de ez egyáltalán nem baj. Azért nem látom értelmét tételesen végigmenni az összes szerzeményen, mert egyrészt tényleg mindegyik jó, másrészt a felesleges jelzőhalmozásnak nincs sok teteje. Annyi bizonyos, hogy még csak nem is az EP-ről ismert Can't Hide Away itt a legnagyobb sláger: a Pretending hammondos szólamai, kissé Whitesnake, Talisman hatású témái vagy a Fragments óriási, nagyívű refrénje simán felveszik vele a versenyt, de az olyan összetettebb szerzeményekkel sem nehéz összehaverkodni, mint a Way To You, a leghosszabb, 8 perc feletti Vain vagy a súlyos, tömény Leaving Grace zárás.
A csapatból mindenki jól zenél, de ez alap is ennél a stílusnál. Springer Gergely basszusgitáros és Gassama Omar dobos ritmusszekciója eleve tökéletes alapokat nyújt, Horváth András Ádám gitározása korántsem egydimenziós, ráadásul nem is igyekszik minduntalan letekerni Petruccit vagy Michael Romeót, ami progmetal gitárosoknál igen gyakori betegség. Kellő alázattal, tökéletes arányérzékkel játszik, szólói dallamosak, megragadnak a fülben (hallgasd csak meg a Vaint!), ráadásul tökéletes partnere akadt a billentyűknél Kas Zoltán személyében. Ő is változatosan, ám cseppet sem tolakodóan bánik a hangszerrel, mégis minduntalan felkapod a fejed valami apróságra. Annyit azért tegyünk hozzá, hogy azóta már egy nem kevésbé remek játékos, az Age Of Nemesisből is ismert Nagy György helyettesíti a bandában. Magyar bandáknál általában az ének a legneccesebb kérdés, de a Dreyelandsben a szerb származású Nikola Mijic személyében a mikrofonnál is a megfelelő ember áll. Hangszínéről nekem leginkább Mats Levén és Ted Leonard ugrott be, vagyis magabiztos, egyszerre tiszta és erőteljes torokról beszélünk, dallamai ütősek, karakteresek, megragadnak a fülben.
Ha szereted az ilyesmit, nem tévedhetsz a Dreyelands debütáló albumával: roppant zenei, de maximális mértékben szórakoztató, komoly és intelligens, de emellett dögös és erőteljes is. Remélem, összejön nekik valami külföldön is, addig pedig kíváncsian várom, mit alakítanak majd élőben a Queensryche előtt.
