Vajon milyen zenét játszhat egy olyan csapat, ami Droids Attacknek nevezi el magát, és az első két lemezén olyan dalok találhatók, mint például a Your Dad Is Gay, Steven Seagal, vagy épp The John Oates Mustache Ride? Az ember óhatatlanul is unatkozó külvárosi amerikai hülyegyerekek idióta pop-punkjára gondolna, pedig attól aztán elég messze esik a dolog.
A szőrös és ronda madisoni trió az ezredforduló tájékán jelent meg a wisconsini színtéren, majd a szokásos körök (néhány single, demó és split anyag) után le is szerződött a helyi székhelyű Crustaceanhoz. Első lemezükön (All Your Chicks Are Belong To Us) még egy igen fésületlen hardcore/punk/rock/metal egyveleget játszottak, ami szépen lasssan átadta helyét annak a dögös, fogós stoner rocknak, ami a 2006-os Fatal/Erroron volt hallható. A stílus szerelmeseinek ez utóbbi anyag simán kötelező!
Egy ideje azonban csend honolt a támadásra kész droidok háza táján, de nem volt ez más, mint az a bizonyos vihar előtti. A Must Destroy ugyanis szerintem Brad Vanék eddigi legsikerültebb anyaga, némileg a stoneren túl, a groove metalhoz közel, úgy, hogy azért vissza-visszautalgatnak a korai idők punkos nyersességére is. Amúgy pedig mind a hangszeres játékot, vagy a hangzást, mind pedig a dalok minőségét tekintve állva hagyja a korábbi produktumokat, úgyhogy csak jöjjenek azok a kicseszett robotok, én készen állok!
Az instru felvezetőként funkcionáló The Unforgivenben meg is érkeznek, és egy akkora doom riffet hoznak magukkal, mint a ház. Jó, tudom, hogy tiszta Black Sabbath, de akkor is imádom az ilyet! A The Great Wall Of Gina ezt a vonalat viszi tovább, olyasmi stoner metal, mint amit a megboldogult Alabama Tündérpuszi nyomott, bár annál tán egy fokkal még zsigeribb is. A hangzás pedig – jól kiemelve az ex-Bongzillás Nate Bush gyomrozó bőgőjét – olyan szépen alapozza meg a dolgokat, hogy szinte minden tételből fülből kitörölhetetlen slágert varászol. Szép példa erre az ultra-groove Blueshammer, Bradnek hiába szerények a hangképzési adottságai, nyomod vele a refrént. A The Arcady Bullyhoz hasonló dolgokat mondjuk a Melvins művelt a Stoner Witch idején (igaz, jobban, ugyanakkor jóval idegesítőbb énekkel), itt meg arra érdemes figyelni, hogy a genyó droidok még szólózni is milyen jól tudnak.
A címadó lassú riffelése és ráérősen dzsemmelő középrésze a legszebb stoner hagyományokat ápolja, hogy aztán a The Crisis In The City (It's Increasing) darabokra szaggassa szét felgyorsított tempójával és hc-sen fröcsögő énekével. Érdekes, de tök jól illeszkedik ez is a többi közé, dinamikai szempontból meg pláne jól jön. Majd a zene szépen átúszik a lemez legjobb tételébe, a Canadian Death Bus-ba, ami nálam - azzal az elcseszett gitárvinnyogtatással, tetszetős szólókkal és fűszagú dzsemmeléssel - egyelőre mindent visz. Ebben a dalban hallható a vendég Tim Thompson billentyűjátéka is, szépen a háttérben maradva, ahogy az kell.
A Koko Beware a lemez másik gyorsabb tétele, ez viszont akkor már inkább metalos. A gitártémák hasonlóan ütnek, mint eddig, viszont ebben a dalban a legtutibb munkát tán a könnyen leírható nevű Tony Brungraber dobos végzi, az egész gőzmozdonynak ő a fűtője. Kicsit tán túlzottan is szereti ugyan a cineket, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Ezek után a széteffektezett szólóorgiás Astro Glider már csak instrumentális levezető lehet, aminek záró taktusaira a robotok győzedelmesen vonulnak el a harcmezőről. Megtették, amiért jöttek, kinyírtak mindenkit a picsába, akiket meg nem, azokat hadifoglyokként cipelik magukkal.
Mindent egybevetve a Must Destroy nálam eddig az év stoner (közeli) lemeze, az év végi listán tuti fent lesz, és ha klasszikussá nem feltétlenül nemesedik is, nem sajnálom tőle a maximális pontszámot. Ezek azok a droidok, amiket kerestek!
