Duff McKagan már csak Duff McKagan marad. Nem izgatja, hogy egykori énekese 14 millió dollárért hozta össze a jól ismert márkanév alatt megjelentett szólólemezét, és az sem zavarja, hogy legnagyobb cimborája, a pacemakeres bongyorhajú, csili-vili sztárparádét szervezett legutóbbi albumára. Originális punk rockerként Duff csakis az elvégzett munkában hisz, és tulajdonképpen jól is teszi, hogy távol tartja magát a sztárallűröktől, hisz a modern popkultúra ikonjaivá vált Guns N' Roses tagok közül így egyértelműen ő maradt a legreálisabban gondolkodó, a rajongók számára is leginkább szerethető figura.
Persze némi rosszindulattal lehetne azt is mondani, hogy Duffnak tulajdonképpen van is miért szerénynek lennie, hiszen bár mindenki tudja, milyen fontos szerepe volt a világ legveszélyesebb bandájának összetartásában (már amíg ez egyáltalán lehetséges volt), a dalokért felelős kreatív mag annak idején azért leginkább mégis csak Axlből, Izzyből és Slashből állt. Én mégis azt mondom, komoly hiba lenne a „jómunkásember" dalszerzői készségét lefitymálni, sőt, erősen ajánlanám például azoknak, akik azt gondolják, hogy a legjobb Guns szólólemezt Slash alkotta meg 2000-ben Ain't Life Grand címmel, hogy hallgassák meg a basszer/gitáros/énekes második próbálkozását. Bár az 1999-es Beautiful Disease sajnos végül nem került kiadásra, de ettől még egy roppant erősre sikerült dalgyűjtemény, amely – egyébként Slash és Izzy vendégszereplésével – szerintem sikerrel idézte fel a Guns N' Roses karcos, mégis lélekkel teli eredeti szellemiségét.
Duff azóta is alapvetően az effajta őszinte, punkos rockzenében utazik, még ha az évtized elején összehozott Loaded nevű bandájának debütje némiképp sötétebb, alterosabb világot hozott, mint ami tőle várható lett volna. A 2001-es Dark Days-en ezzel együtt nem volt hiány jól megírt, emlékezetes dalokban, később viszont a felemás kicsengésű Velvet Revolver sztorit követően csúnyán kiszúrta a szemünket egy langyos, felejthetőre sikerült újabb Loaded lemezzel, a Sickkel.
A most megjelent The Takingről elöljáróban két dolgot érdemes tudni: az egyik, hogy a lemezt nem más producelte, mint a legendás Terry Date, aki gyakorlatilag már minden nagy névvel dolgozott a szakmában – egy jelentős kivétellel... Biztos vagyok benne, hogy amikor a szőröstökű öreg motoros felajánlotta szolgálatait Duffnak, a 21. század leginkább várt újjáalakulása is felvillant az agyában. Hiszen, ha lesz még egyszer valódi GN'R lemez ebben az évszázadban, akkor oda csak kell majd producer (vagy legalábbis hangmérnök, keverős) is... A másik érdekes infó, hogy az album egy zenekari film soundtrackje akar lenni, ami engem kevéssé hozott lázba: nem hiszem ugyanis, hogy a filmtörténetnek olyan égetően nagy szüksége lenne egy újabb Hard Day's Nightra vagy The Song Remains The Same-re. Ennél azonban még jobban zavart, hogy a lemezt indító Lords of Abaddon / Executioner's Song kettőse az azonnal érezhető keményebb megközelítés ellenére sokadik hallgatásra sem akart működni. Oké, ezekben a számokban szépen kijön az Alice In Chains meg a Down hatása, de szerintem akkor sem ütnek igazán.
Szerencsére ezt követően egyértelműen javul a kép, és bár összességében talán a legkeményebb Duff szólóprodukcióról beszélhetünk, azért jelen vannak a jól ismert összetevők is. Így akadnak lazább, pop-rockos tételek (például a Wrecking Ball vagy a legfülbemászóbb Indian Summer), visszakacsintás a punkos gyökerekre a záró follow Me To Hellben, vagy egyértelmű Seattle-hatás többek között a Your Name-ben (de hiszen Duff seattle-i...). Akárcsak korábban, a legkerekebb, legjobban eltalált Duff szerzemények esetén, most is mocorog az ember agyában egy olyan gondolat, hogy ezek a témák – némiképp kipofozva és továbbcsiszolva – már akár egy Guns N' Roses lemezre is felkerülhetnének. Ha odaképzelünk egy sokszínűbb énekhangot meg az azonnal felismerhető szólógitár-munkát, a Cocaine vagy a Dead Skin például simán elmenne Roses dalnak is.
A The Taking tehát nem csak egy jobban sikerült nótacsokor mindannyiunk kedvenc basszerétől, de egyben annak a bizonyítéka is, hogy Duffra bizony dalszerzőként is lehet majd számítani a várva-várt újjáalakulás után – valamikor 2024 tájékán...?
