Tavaly év végén jött a hír, hogy Dukes Of The Orient néven új üdvöskét szerződtetett a Frontiers, és noha az ilyen információk már rég nem váltanak ki belőlem semmilyen immunválaszt, a név mögé nézve bizony alaposan meglepődtem. Hogy miért? Például azért, mert nem gondoltam volna, hogy az Asia 1991-től 2005-ig tartó második nagy korszakát meghatározó John Payne valaha is lemezkészítésre adja még a fejét.
A legendás brit AOR-bandából anno elég dicstelen módon eltávolított multitalentum az elmúlt tíz-tizenkét évet Las Vegas-i kaszinókban haknizta végig saját nosztalgiazenekarával, és látszólag elégedett is volt pályája ilyetén alakulásával. A tehetség efféle eltékozolását persze mindig roppant szomorú látni, Payne esetében pedig főleg, hiszen gyakorlatilag neki volt köszönhető, hogy az Asia szekere kimozdult a kátyúból a '90-es évek elején, és a csapatra már nem öreg proggerek szentimentális vállalkozásaként, hanem új erőre kapott, zeneileg valóban prosperáló gárdaként lehetett tekinteni.
Noha papíron tizenkét év telt el Payne legutóbbi lemeze, a GPS projekt bemutatkozása óta (ami tulajdonképpen az Asia Architecht Of Time című, soha meg nem jelent 2005-ös albumának manifesztálódása volt), már csak a közreműködők listájából is arra lehet gyanakodni, hogy a Dukes Of The Orient műve nem bő egy évtizedes kihagyást követően készült, hanem időről-időre, több fázisban formálódott nagylemez terjedelművé. Ha így történt – márpedig így kellett történnie –, akkor lendületből megsüvegelendő, hogy az énekes/basszer/producer mennyire koherens, egységes anyagot hozott össze állandó társaival, Erik Norlander (Lana Lane, Rocket Scientists) billentyűssel és Jay Schellen (Yes, Asia, Unruly Child, Hurricane) dobossal. A triót ráadásul olyan világklasszis gitárosok egészítették ki a stúdióban, mint Payne régi harcostársa az Asia és a GPS soraiból, a főállásban ma már a The Aristocratsben pengető, az évtized elsőszámú hathúrosának tartott Guthrie Govan, illetve Jeff Kollman (Glenn Hughes, Cosmosquad) és Bruce Bouillet (Racer X, The Scream), szóval elméletileg semmi nem állhat a Dukes Of The Orient lemezének útjába.
A valóság azonban az, hogy elsőrangú instrumentalizmus ide, halálosan professzionális hangszerelések és csodás analóg megszólalás oda, a dalok azért messze nem annyira izgalmasak, mint Payne régebbi munkáin. Mi több, ironikus módon pont abba a csapdába lépett bele ezzel az anyaggal, amit eddig mindig sikerült elkerülnie: sok helyen kínosan szentimentális, nosztalgikus és önismétlő a lemez. Pedig lehet retrós megközelítéssel is frissen, izgalmasan zenélni, látunk erre példákat bőven, itt azonban leginkább patetikus múltba révedést tapasztalni. Nyilván a pátosz, a nagy érzelmek sosem álltak távol Payne-től, most azonban mintha kicsit túltolta volna a melodramatikusságot. Oké, elismerem, baromi hatásos, ahogy Norlander '70-es évekből származó analóg szintijei örvénylenek, a témákat azonban kár volt koncepciózusan feláldozni a hosszadalmas billentyűs betétek oltárán. Öt perc alatt nem találni nótát, a vége felé pedig már nyolc-tíz percig húznak egy-egy tételt. Olyan sok minden azért nem történik itt, szerintem indokolatlan ez a mindenáron epikus hozzáállás.
Mindezek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem találni pofás darabokat a korongon: a '82-es Asia-korszakra hajazó Brother In Arms például jó kis indítása a korongnak, ez egy viszonylag célratörő darab, akárcsak a tempós Time Waits For No One. Carl Palmer és Steve Howe is feljátszhatták volna őket, annyira hagyományőrzőek itt a zenészi teljesítmények. Az egyik legjobb szerzemény nekem az A Sorrow's Crown, ami vérbeli Payne-munka kiváló dallamvezetéssel és azokkal a jellegzetes harmóniákkal, amik nyilvánvalóan ABBA-lemezek hallgatása közben ivódtak belé annak idején. Ez a hatás a Fourth Of July percei alatt is egyértelműen átjön, és hogy ez mennyire nem újdonság nála, gondoljunk csak az Asia Tears dalára a '96-os Archiva gyűjteményről, amelynél maga a zenekar jelölte meg referenciaként a svéd négyest. A tíz perc fölé kúszó Give Another Reason hossza ellenére is a kiemelkedő momentumok közé tartozik arányosan építkező, tökéletes ívet leíró mivoltával. Klasszikus britprog-téma, flamenco gitárral, pofás szólókkal, jófajta refrénnel. Akár az Asia Silent Nation korongján is ott lehetne. A másik oldalt, a kevésbé jól sikerült pillanatokat az egyaránt elcsépelt fordulatokat tartalmazó Strange Days és a Seasons Will Change képviseli legfőképp, és akkor ott van még az Amor Vincit Omnia, amit egyszerűen nem tudok hova tenni: nehéz elképzelni, hogy az egyébiránt reményteljes verzékkel operáló darab latinul előadott, három szóból álló refrénje bárkiből is képes mást kiváltani, mint kínos feszengéssel egybekötött fejvakargatást. Lövésem sincs, mi lehetett Payne célja ezzel...
Pro és kontra, azért ha eltekintünk ezektől a kapufáktól, nem gyászos a végeredmény. Persze nem is kimondottan érdekfeszítő, de egy 60 éves muzsikustól, aki rég kiírta magát, már nem is nagyon várható el, hogy áramütésszerű izgalmakkal rukkoljon elő. Mindazonáltal aki kedveli Payne még manapság is ereje teljében lévő, férfias orgánumát, és bírja az utolsó vele készített Asia-lemezt, nagyon nem nyúlhat mellé a Dukes Of The Orienttel. Az Aria / Arena / Aura mesterhármastól viszont messze áll ez a mű, ezt tudomásul kell venni.
Hozzászólások