A Red Swamp-lemezismertetőt fabrikálva vágódott belém a felismerés: hoppá, hiszen még egykori turnétársaikról, a Dungaree-ről sem írtunk, pedig hát tavalyi anyaguk, a Bipolar World nekem speciel annyira bejött, hogy a bandát fel is véstem a legnagyobb hazai reménységek képzeletbeli listájára. Nem mintha már nem lettek volna ott korábban is, hiszen eddigi EP-ik (2014 – Climb Out Of The River, 2015 – Final Yell) pontosan azt a két zenei világot vegyítették, amelyet bármikor, bármilyen ideg-, kedély- és tudatállapotomban szívesen hallgatok: a stonert és a grunge-ot. Persze, hogy a szűk három éve létező szegedi négyes nem tett máshogy a debütáló nagylemezén sem, talán csak annyit változtak, hogy még jobban ráéreztek az egész dolog ízére, azaz mindenki nyugodtan idegondolhatja a kemény és a dallamos részek fejlődési irányára vonatkozó szokásos ténymegállapítást. Alig három év alatt tehát már a harmadik hangzóanyag, közben egy országos turnéféleség – nem semmi a tempó, és ez még akkor is így van, ha a Bipolar World hosszát látva még vérmesebb punkbrigádok is elismerően köpnének egy hegyeset: nyolc plusz egy tétel alig harminc percben, slussz-passz. Lehet feltenni újra. Mert fel fogod, ha valaha is szeretted a Pearl Jam kreativitását, a Soundgarden energiáját, az Alice In Chains súlyát, és mondjuk az olyan csapatok húzását, mint a Black Label Society.
Kezdjük azzal, hogy László Gergő Eddie Vedder legjobb magyar tanítványa, és ebbéli minőségében nem is nagyon tudnám kihez hasonlítani a hazai palettáról. Az egész lemez legszutykosabb témáját jelentő, alig egyperces intróként szolgáló Midas (ezt azért simán elhallgattam volna még egy darabig) után berobbanó Status Quo-ban például le sem tagadhatná a Pearl Jam-dalnok egyértelmű hatását, még úgy sem, hogy a refrénben olyat bömböl, amire Mr. Vedder talán még az élete árán sem lenne hajlandó. A klipesített szám ebből a szempontból kicsit félrevezető is, később ugyanis Gergő végig finomabb énektémákat fog hozni. Az első EP-ről már ismert Climb Out Of The River már jóval inkább southern jellegű, nekem például mindig a Pride & Glory ugrik be róla, főleg Horváth Zoli bevezető gitártémájáról. Később a Woods bluesos-folkos, rettentően hangulatos témája lesz még hasonló, bár az ének ebben is igen vedderes, meg még esetleg a Burn Them pörgős hard rockja, ami pedig minden Black Stone Cherry/Monster Truck-szimpatizánsnak erősen ajánlott.
Az emberben és a világban lakozó kettősség témájára építő lemezt (nézd csak meg hozzá a remek borítót a kettészakadni készülő farkas-báránnyal) zeneileg is egyféle bipolaritás jellemzi: a fentebb említett darabok mellett jelen van egy sötétebb, súlyosabb világ is, az olyan daloknak hála, mint a Fehér Isten című film nyomán született Savage, a kettes EP egykori címadója, a Final Yell, vagy épp a záró Bipolar World, ami lazább kezdése után a végére frankón becsavarodik, és a lemez legkerekebb dalává válik. És ezekben a tételekben érződik igazán, hogy a Dencs Dominik/Balogh Attila ritmusszekció milyen betonbiztos, mégis lüktető alapot ad ennek az egész mókának.
Debütáló lemez ide, szerzői kiadás oda, az égadta világon semmibe nem tudok belekötni a Bipolar World kapcsán, de nem is akarok. Semmi újat fel nem találó, ám a maga módján igenis hiánypótló, céltudatosan építkező hazai zenekar, egy vitán felül nagyszerű énekessel és egyszerre súlyos, ám szórakoztató zenével. Utoljára talán az Apey & The Pea esetén éreztem hasonlót, márpedig velük azóta nagyon meglódult a szekér. Tegyen ugyanígy a Dungaree brigádjával is!
Hozzászólások