Shock!

Hazai zenei életünk olyan, amilyen, mégis, időről-időre történnek olyan események, amelyeknek maradéktalanul, őszintén lehet örülni. Most például annak, hogy egy szegedi csapat egy olyan patinás londoni stúdióban vehette fel az új lemezét, mint a Toe Rag, mégpedig a főnök, Liam Watson irányítása mellett. Emberünk és stúdiója dolgozott már Electric Wizard és Blood Ceremony lemezeken is, leghíresebb munkája pedig egy White Stripes-anyag. Nem is akármelyik ám, hanem az Elephant, rajta a mindenki által ismert, zseniális Seven Nation Armyval, meg is kapták érte a Grammyt. És ha valakiről, hát Jack White-ról köztudott, hogy mennyire háklis a hangzásra, úgyhogy a jó Liam minden bizonnyal nem szarral gurigázik. És ez a fazon úgy ítélte meg, hogy egy ismeretlen kis magyar banda, valami Dungaree, vagy mi, elég jó ahhoz, hogy foglalkozzon velük. Szerintem is.

Már a két évvel ezelőtti Bipolar World idején is az lett volna, és az, hogy a szerzői kiadásban kinyomott anyag nem vetett különösebben nagy hullámokat, nem a csapat hibája volt. Lehet, hogy az Electric Altar sem fog, de attól még ez is nagyon jó. Más, mint az elődje volt, szikárabb, komorabb és nyersebb, és hogy ebben mekkora szerepe van a közismerten analóg-mániás Watsonnak, nem tudom biztosra, de valószínűleg elég jelentős. A csapat által művelt muzsika két összetevője közül ezáltal jóval hangsúlyosabbá is vált a stoner, egészen a '60-as évekbe repítenek vissza minket olyan megoldások, mint például az End Of Time kifacsart, de akkor is Sabbath-hangulatú riffje. Persze, a grunge sem ment teljesen a levesbe, hol egy Stone Temple Pilots-hatású gitártémára kapom fel a fejem, hol az Alice In Chains komor világlátása merül fel bennem. László Gergely torkában pedig még mindig ott bujkál Eddie Vedder, még ha ezúttal ő is sokkal dühödtebben adja elő magát, mint korábban. És továbbra is azt mondom, hogy ez a csávó a banda igazi fegyvere, mert a nagy magyar átlaghoz képest kiugróan jól énekel, még ha bizonyos megoldásairól továbbra is beugrik egy bizonyos Apey - de ez persze nem olyan nagy gond.

Egyetlen dolgot tudok a srácok szemére vetni: oké, én sem szeretem különösebben a túl hosszú lemezeket, de hát azért hat dal és huszonnégy perc istentelenül kevés ám! Még ha a lemezt záró Witch Islanddel szerintem el is követték eddigi legjobb dalukat, különösen az atmoszférikus lezárás lett tetszetős, ahogy Gergő arról danol, hogy mekkora kielégülés az embereknek, ahogy látják őt elégni. Remélem, nem így lesz, sőt, a magam részéről rendkívül szurkolok a Dungaree-nek, különösen, hogy élőben is többször volt már szerencsém hozzájuk, kifejezetten jó benyomásokat szerezve. Ha mindehhez hozzávesszük a kimondottan tetszetős (amúgy meg a boszorkányoktól elkezdve öreg papokon és kecskéken át egészen az Ürdüngig a stílus valamennyi kliséjét magán viselő, hazai terepen mégis különleges) borítót, bátran kimondhatjuk: egy újabb céltudatosan építkező, szimpatikus brigáddal kell számolnunk – remélhetőleg hosszú távon.