Shock!

Neil Fallon a nyughatatlan természetű földlakók közé tartozik. Nem elég, hogy zseniális zenekara, a Clutch kimondottan aktívnak tekinthető, de a négy zenésztárs annyira bírja egymást, hogy még akkor is együtt muzsikál, ha éppen nem a Clutchot üzemeltetik (hanem az instrumentális The Bakerton Groupot, ahol Neil értelemszerűen nem tátog, hanem gitározik). Emellett ugye ott van neki a mostanában igen sajnálatos módon parkolópályára küldött The Company Band, olyan arcokkal, mint a Fu Manchu-s Brad Davis, vagy a Fireball Ministry-s Rev. James Rota. Ha pedig még ez sem lenne elég, szíves-örömest szerepel a haverjai lemezein is, mint mondjuk legutóbb a Reed Mullin által összegereblyézett (és elég gyengusra sikeredett) Teenage Time Killers projekt. És fogalmam sincs, hogyan csinálja, de még mindig marad ideje olyan érdekességekre is, mint a Dunsmuir.

Történt ugyanis, hogy a már említett Company Bandből Brad Davis basszer és Dave Bone gitáros összehaverkodott az örökmozgó Vinny Appice hivatásos doboslegendával (felsorolni is képtelenség, hol mindenhol dobolt már, meg hát őt azért tényleg hadd ne kelljen már bemutatni), és kigondolták, hogy kipróbálják, miként állna nekik egy speciális stoner/heavy-ötvözet. Fallon mester pedig ugrott az első szóra, és hozta magával zseniális hangját, ikonikus szakállát, jellegzetes énekstílusát, szokás szerint borult és nehezen kibogozható szövegeit, továbbá a tervet, hogy akkor legyen ez egy konceptlemez – ha jól veszem ki a dolgot – tengeren hajótörést szenvedett túlélőkről, akik egy különös szigetre vetődve különféle misztikus élményeket élnek át. Ez eddig rendkívül jól hangzik, azonban jó előre le kell szögezni: a Dunsmuir hobbizenekar, ami ráadásul érződik is rajta, ennél többet tehát nem szabad várni tőle, mert nem is fog adni.

Az itt hallható tíz dal ugyanis inkább csak korrektnek mondható, mint igazán izgalmasnak, és sokszor bizony jól hallani, hogy a résztvevők igazi terepe – természetesen Appice kivételével – azért nem igazán ez a mélyen heavy metalban (helyenként klasszikus hard rockban) gyökerező muzsika. És még egy dolog: a csoportosulás legkevésbé ismert tagja, Dave Bone bizony a legnagyobb jóindulattal is csak egy tisztes iparos, el-eljátssza ugyan, amit kell, de sehol egy emlékezetes szóló, és valahogy a lélek is csak a hátérben pislákol. Kár érte, mert Fallon a tőle már megszokott szintet hozza (talán csak egy Brad Davis-hajszálnyit marad el clutchos önmagától), Vinny pedig csak helyenként villan meg ugyan, de akkor aztán rendesen (halld például a The Gate-ben).

A tempós felütés egyébként még egész tetszetős az energikus Hung On The Rocksszal, a felturbózott Iron Maiden-dalnak is beillő Our Only Masterrel és az egész lemez legslágeresebb tételével, a The Bats (Are Hungry Tonight)-tal. Csak aztán az olyan lassan és sajnos igazi súly nélkül hömpölygő tételek, mint a What Manner Of Bliss? és a Church Of The Tooth, menthetetlenül unalomba fulladnak, és fojtanak bennünket is. A címének megfelelően kissé Judas Priest-hangulatú Deceiver ellenben igazán jól sikerült, mint ahogy a záró, zordabb Crawling Chaos! is, ez utóbbinak leginkább a refrénje lett remek. Személyes kedvencem viszont ezzel együtt is az az Orb Of Empire, ami kicsit kipofozva elmenne akár The Company Band (vagy éppen Clutch) húzódalnak.

Nem mondom tehát, hogy rossz lett a Dunsmuir debütlemeze, mert közel sem, viszont mindenképpen a helyén kezelendő. Korrekt, szórakoztató anyag, amit kétszer-háromszor is vidáman lepörgethetünk egymás után (pláne, hogy összjátékideje alig harmincöt percnyi), még akár másnap is ugyanígy teszünk, hogy aztán talán soha többé ne is vegyük elő.