Shock!

Ők azok a srácok, akik akár előbbre is tarthatnának népszerűségben, igen. A zenekarban minden adott hozzá: van egy klassz gitáros (Magnus Henriksson) és van egy remek hangú frontember (Dzsudzsák Balázs Erik Martensson), van dallamérzék, és van... Jó, nem is tudom, még sincs meg valami, amitől igazán pezsegne ez a négyes, na de hát nem mindenkinek van szerencséje. Hallgattam ezt a kiadványt egy ideje, és akármennyire is tetszik, minden egyes alkalommal hiányérzetem támadt, mindig más okból kifolyólag. Menjünk sorjában, hátha sikerül tisztázni.

Tudnunk kell erről a formációról, hogy nagyon nem pörgetik szét magukat, legutóbb 2012-ben jelentkeztek lemezzel Bleed And Scream címmel. Időközben összejöttek a fent említett srácok többek közt Robert Sall-lel (Work Of Art) és Jeff Scott Sotóval (Jeff Scott Soto x 1000), kiadtak pár W.E.T.-lemezt, hogy ne unatkozzanak és a Frontiers is boldog legyen. Becsületükre legyen mondva, szuper dolgot hoztak össze, ennél rosszabb tömegtermelés ne legyen a piacon. Szóval Martensson és Henriksson időszerűnek látta házon belülre is elkészíteni a dallamcsomagot, a végeredmény pedig csak kicsivel maradt el attól, hogy nagyon tudjak érte lelkesedni. Viszont a foglalkozás elérte célját, ahogy mondani szokták: a lelkesedés hiánya mellett azon kaptam magam, hogy egyre sűrűbben indítom el a lemezt, itthon és autóban egyaránt. Eszembe jutott az anekdota az illetőről, aki cáfolni kívánta azt a tételt, miszerint evés közben jön meg az étvágy, és elfogyasztott pár pogácsát, egy tál levest, még semmi, aztán egy kis rántott húst, étvágynak nyoma se, majd jött a tortaszelet, és még akkor sem beszélhetünk étvágyról... No, hát én is így jártam az Armageddonize-zal: mire sokadjára állapítottam meg, hogy ez bizony valahogy nem indul be, arra eszméltem, hogy rendre végighallgatom, ráadásul tetszik.

A srácok arról beszélnek a felvezető interjúk során, hogy ennél a lemeznél a dallamosságot, a minél dúsabb vokálokat helyezték célkeresztbe, és természetesen elégedettek az eredménnyel, hiszen ez a legjobb lemezük. Hogy is lenne másképp, ami viszont tény, hogy az éneklésre késztetés, a melódiák ragadósság-faktora valóban erős lett. Nagyon erős. Martensson érdekes jelenség abban a tekintetben, hogy képes volt az évek során fejlődni dalszerzésben. Gitárosként sem rossz, jóllehet, a szólókat nem ő prezentálja, ám böngészve azon előadók neveit, akikkel együtt dolgozott, nos, impozáns. Erik Grönwall, W.E.T., Shining Line, Jimi Jamison meg sokan még.

Az Armageddonize nem sütött nálam elsőre. Vagy: az Armageddonize sem ütött nálam elsőre. Mint olyan sok lemez már idén. Ez nem egy nem hivalkodó album, nem sziporkáznak a szólók, olybá tűnik, tudatosan rövidre nyírták őket, mint a focipálya gyepszőnyegét, pedig Henriksson ügyes fiú. Nincsenek teátrális refrének, hatásvadász giccskórusok. Ami van, azt viszont nagyon kitalálták, és szépen is tálalják. Nem csoda, hogy a zene tudat alatt mászik elő újra és újfent, előveteti magát, el kell indítani azon a héten ötödjére is. Többnyire a középtempós, vastag akkordokra épülő dalok viszik a prímet, amilyen például a klipesített Stand On Your Feet meg az I Don't Wanna Say I'm Sorry. Reszelgetős riffek előfordulnak többször is, meg telibe pengetett, torzított harmóniák, szuperül vegyítve, vastagon. A basszusgitár jól hallatszik, dörmögve teszi a dolgát, szépen színesít, nem csak unalmas uniszónóban tevékenykedik. Finom érdekessége az Eclipse-nek, hogy a jelenlegi basszer, Magnus Ulfstedt pár körrel ezelőtt volt már tagja a csapatnak, csak akkor épp a dobok mögött ült. Hiába, manapság is szükség van ezermesterekre.

Ami első alkalommal átlendített a lemezzel kapcsolatban előállt holtpontomon, az a lemez sodrását megtörő, lassú tempójú Live Like I'm Dying. Ebben megvan minden, ami egy szenvedélyes lírához kell: kissé borongós hangulat, jól interpretált ének, szintifestegetés, virtuóz szóló, szépen felépítve mindez. Aztán már sokkal jobban tüzesít a Breakdown, amiben akad csipetnyi Bon Jovi, sok nyugati part, tehát jelentős Amerika, pumpáló lábdob. Meg is izmosodik innentől az album, a tempó is felpörög, többször is előkerül a kétlábdob, persze nem ész nélkül, a melódia marad a főszereplő. A Love Bites és az All Died Young is heavy metalos felhangokkal operál, utóbbiba bele tudom hallani Malmsteen zenei jegyeit is pár akkord és dallamvezetés okán is, csak a szóló nem tesz erről sajnos. A Caught Up In The Rush is lehetne a lemez pecsétje, talán a legtudatosabbnak ható szerkesztés szerint pakolták össze ezt a dal, de a lényeg, hogy meghallgatod, és aztán meg vagy véve. De ha mégsem, akkor a One Life – My Life elvégzi ezt a munkát is. Ekkorra már csak kapkodtam a fejem, hogyan teszik oda azokat a hangokat, mert tényleg minden a helyén van, szépen felépítve, okosan, ügyesen, tetszetősen. A tizenkettedik The Storm akusztikus megszólalású változata pazar keretbe fogja az Armageddonize albumot. Mivel itt nincs semmi faxni, csak a maga természetességében megszólaló hangszerek és az ének, a dal önmagában tud tündökölni. Legfeljebb a szintetizátoros aláfestésbe lehetne belekötni, de még abba sem, olyan óvatosan kúszik a háttérben.

A hangzás – nem is tudom, kell-e magyarázni különösen – tiszta, arányos, minden hangszer jól hallható, a kórusok, vokálsávok nagyon szépen szólnak, talán csak a dob uniformizált kissé, de egyáltalán nem bántó módon. A mérnöki munkát sem más, mint maga Erik Martensson végezte, szerintem még a zenekarra is ő főzött a felvételek során. A csomagolás is jópofa, akár szándékos volt az időzítés, akár nem: ez a kopott bakelitlemez-borító rámosolyog a mai trendre, ami szerint a nagylemezek eladásai megugróban vannak. A piros-fekete színpár örökös dögössége jól mutat, a zenekar logója is klasszul mutat rajta.

A végére minden fenntartásomat leszerelte a csapat, és eddig nálam az év lemezévé érett. Na jó, a tényszerűség jegyében el kell ismerni, hogy egy dallamosabb évben ilyen zenéknek kellene felbukkanniuk havonta-kéthavonta, de akkor is megérne egy dobogót megosztva. Feladat adott, soha rosszabbat!