Einar Solberg nem aprózza el a jelenlétét. A Leprous-lemezek, -turnék közben saját gondolatait, érzéseit is zenei formába öntötte. Mely lemezt a megjelenésekor annyira lelkesen hibátlan mesterműnek éreztem, hogy az rögtön meg is villantotta a red flaget, így el is raktam pihenni egy időre, ülepedjen, formálódnak a gondolatok. Csakhogy ezek után jött egy zenét nem hallgatós időszakom, amikor semmihez nem volt kedvem, és nem akartam „elrontani" ezt a korábban bevésődött zenei élményt. A tavalyi év vége felé szedtem elő újra, akkor ismét csak loopban hallgattam, és újra hibátlan mesterműnek éreztem. Nos, akkor legyen így, nem fogok tiltakozni az ellen, hogy Einar Solberg dalai közel férkőztek hozzám.
Hozzáteszem: nem mindenkinek való ez a zene, és persze Einar Solberg hangja sem. Ha messzire kerülöd a Leproust (mint a leprásokat, bocs...), nem fogsz megbarátkozni a szólólemezzel sem. Értelemszerűen itt például sokkal bátrabban ereszti ki Einar a sztratoszférát olykor alulról meglegyintő hangját, és nem tudom megkerülni most sem, hogy olykor mennyire Morten Harketes a hangszíne, de ezzel természetesen ő is tökéletesen tisztában van. Nem is kell ezt a hasonlóságot túlragozni, egyáltalán nem játszik rá, megtalálta ő már a saját világát bőven, amelyben kényelmesen dolgozhat, és még mindig bőven feszegetheti a határait. Abban biztos vagyok, hogy nem fog leragadni ennél a már avantgardbe-ba hajló progrockos, a metált maga mögött hagyó zenei közegben, hanem (ahogy néha már megvillan) átkalandozik másféle műfajokba, legyen az popzene, dzsessz, filmzene, vagy bármi más, amit manapság még érdemes vegyíteni a rockzenével.
Einar Solberggel 16 és 19 éves kora között rengeteg, az életét gyökeresen meghatározó és megváltoztató rossz esemény történt, ezek zenei lenyomata ez az album. Többnyire nincsenek konkrétumok, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie, rébuszokban beszél, ami nem is baj egyáltalán, sőt. Így legalább mindenki rávetítheti a maga gondolatait, aktuális vagy elmúlt élethelyzetét néhány sorra, szájbarágás és demagógia nélkül. Sokkal izgalmasabb is egy-egy dalszöveg rétegeit lehámozni és megvilágosodva valamiféle saját értelmezést találni, ami kaleidoszkópként változhat, ahogy a világ és az élet is változik körülötted. Kellenek a talányok, még ha némely talánynak sosem lesz megfejtése (Evolution 169, ugye).
A lemezt átszövi egyfajta sajátos, északi melankólia, és nem állítom, hogy borúsabb hangulatban nem ránt a kelleténél mélyebbre. Időbefektetést viszont mindenképpen kér. A 16-t art-prog-space-hypno-experimental zeneként lehetne skatulyázni, ha mindenképpen muszáj valami kategóriát találni, a Leprousnál értelemszerűen kísérletezősebb, lágyabb és szerteágazóbb, mindamellett populárisabb is, helyenként kimondottan filmzeneszerű (például ott a Remember Me vége felé a kinyíló, katarzist idéző rész). Utazásra hív és nehéz kiszakadni a dalokból, hihetetlenül gyorsan magába tud szippantani egy bő órás lélekkotrásra. A teljes lemez pasztellszerűen finom és sokrétű, bizonyos részek örvénylése ellenállhatatlanul magával ragadó. Különös, de ezekben a nem habkönnyű tételekben is ott van egyfajta slágeresség: a Home és az Over The Top az elsőre ható dalok közé tartozik, aztán szépen bele fog kúszni a többi is a sejtjeidbe. Utóbbi a lemez egyik csúcsalkotása, szó szerint katarzis és masszív, jóleső borzongás, mesterien építkező dalszövevény. Visszatérve a filmzenére, a Where All The Twigs Broke bizonyos taktusainál konkrétan a Hans Zimmer-féle Dűne hangulata köszönt vissza.
Einar dallamai helyenként természetesen prog standardok, helyenként énekkísérletek, szárnyaló önkifejezés, de egyáltalán nem érzem, hogy bárhol „túl sok" lenne. A csendes, melankolikus kezdésből a legtöbb esetben vulkánként kilövellő (láva helyett) hangfolyam érkezik, amelyben az összes hangszer és zenész Solberget szolgálja ki, alázatosan támogatva, netán egyenrangú partnerként kiegészítve a szólisztikus részeknél – legyen az dob, billentyű, cselló vagy akár rapbetét. Emellett számtalan vendégzenész megfordul a lemezen, akik közül igazából csak Ihsahn neve ismerős, esetleg a VOLA gitárosáé, Asger Mygindé. Ha tartós libabőrt szeretnél okozni magadnak, hallgasd meg a lemezt, garantált az észbontóan lélekbe maró zenei élmény.
Einar Solberg remélhetőleg és vélhetően nem fog leragadni a súlyosabb vonalon. Én drukkolok neki, hogy olyan karriert fusson be, amiben ki tud teljesedni és a művészi vénája sem szenved csorbát, illetve, hogy a jelenlegi rétegzene szűkebb rétegétől szélesebb és befogadóbb hallgatótáborra találjon. Ehhez nyilvánvalóan a popularitás felé kell mozdulnia, és így talán kevesebb eltartott kisujjas rajongója lesz, de érzésem szerint egy ilyen kaliberű tehetséget kár a partvonalon tartani örökké. Úgy is mondhatnám, szívből remélem, hogy kinövi a metált. Vagy akár összebútorozhatna Daniel Gildenlöwvel is egy lemez erejéig, ha marad még a műfajon belül. Mindenesetre nem kérdés, hogy a 16 a 2023-as év egyik csúcsalkotása.
Takk for den fantastiske musikalske reisen.
Hozzászólások