Shock!

Az Eleven Hold első lemeze (Leszálltunk, hogy felférj) csodát művelt velem. A csoda lényege abban állt, hogy az egyértelmű Kispál hasonlóságok ellenére (ami ugyebár hivatásos gyomorforgató alterpop kisiparosok gyűjteménye) baromira bejött, és azon vettem észre magam, hogy a negyedik-ötödik nótánál már topogó lábbal örvendezem a zenének, tojva a hasonlóságra, a nyafogósan Lovasis énekre és a néha kissé mű-művészi szövegekre.

Az idei lemez alapvetően ezt a trendet követi: olyan ez a zene, mintha a kispálosok megunták volna a kiskirály a szarhegyen státust, és tényleg elkezdtek volna zenélni tanulni, odafigyelve a stílusuk nemzetközi továbbfejlődésére, a zeneiség, a hangszerelés és hasonló badarságok fontosságára.

A tagok előéletében bizony ott a keményebb rockzene (sőt, akadnak is ilyen irányú projectjeik), tehát néha ez az örömteli hatás is érződik a zenében (a Feketefehér dinamikus nyitása, a Javallat szólórésze, vagy a Kapusnak Is Kell Lenni feszes startja, estébé estébé). Aztán persze biztos nagy kedvenc lehet az U2, dallamaik, hangulataik sokszor köszönnek vissza. A Lovasis nyiffegésről meg nem tehet Nap nevű énekesük, aki hál'stennek nem állt meg a Kicsit Szomorkás pityókás verziójánál, azért ő még mindig énekesebb nagy(?)nevű elődjénél. Biztosan hatott a modern angol alter-pop-rock hullám is, a fejhangos ének, a lazán koszos hangszerelés erre a stílusra hajaz.

A hatások összege viszont egész kellemes. Pedig megint megijedtem ám az elején, de újfent nem kellett volna. Igényes, szép, hol szomorkás, hol óvatosan vidám szerzemények sorjáznak, picit vadóc itt-ott, aztán visszafogott, ahol kell. A szép és elgondolkodtató szövegek pont azon a határon egyensúlyoznak, amin például Ákos vagy épp a sokat emlegetett Lovasi kartárs már átesett (a művészkedő-jólhangzó de egyben mégis totál értelmetlen sorokra gondolok, amikre minden sznob tapsikolni kell, hogy hű, de szép, és jaj, de megmondta, hogy "keresztre feszített képmásom ajtaján dörömbölő fekete varjú-jézus lelkét öleli szívem kiskertje"... aztán egyben elolvasva az egészet, nulla értelme van). Szerencsére itt még pont a jó ízlés és az érthetőség határán belül vagyunk, és jó így.

A folyamatosan színező hegedű egy olyan plusz ami mindenképpen előnyére válik a hangképnek, ahol egyébként is minden szépen el van játszva, felesleges sallangok nélkül, mégis ízlésesen. Csak nagyon néha jön elő pár visszaesés, mint például abban a pár pillanatban, amikor Joós Zsófi, aki egy zseniális hegedista, énekelni is próbál. Szegénykének ez a tipikus negyedikes iskoláslány hangja van, amire jön az altercsajos affektálás, így a végeredmény amolyan meleg levegő. Kár.

Jajám, a borítót majdnem kihagytam. Olyan ultra-ízléses fekete-fehér digipakban érkezik a korong, hogy mind a tíz szemét megnyalja az egyszerű olvasó.

Na, ez van. Nem a stílusom egyértelműen, amit az Élőhó'd művel, mégis ügyesen és meggyőzően teszik, szóval hajrá.