Könnyű lenne újabb David Ellefson-féle vigaszági projektként jellemezni ezt a formációt, a Megadeth volt basszere azonban már azelőtt összebútorozott Jeff Scott Sotóval, hogy Dave Mustaine megint kirúgta volna a zenekarból. A projekt jövője a balhéval egy időre kérdésessé is vált, de aztán elültek a hullámok, és végül októberben kijött a Vacation In The Underworld. Különösebb felhajtás ugyanakkor nem érzékelhető körülötte, és a jelenlegi információk alapján turné sincs kilátásban, vagyis túlságosan nagy jövőt nem jósolok a történetnek.
Kérdés persze, mennyire lenne érdemes ütni a vasat, a lemez ugyanis nem csillogtat igazán kiemelkedő erényeket. Junior és JSS Andy Martongelli gitárossal és Paolo Caridi dobossal rakta össze a dalokat, és természetesen simán meg lehet hallgatni a végeredményt. Viszont 2022-ben, amikor kábé tényleg mindent hallottunk már, amit ezen a vonalon el lehet játszani, és valósággal fuldoklunk az iszonyatos zenedömpingben, azért szükség lenne valami minimális pluszra ahhoz, hogy az embernek kedve legyen újra és újra elindítani az ezredik lemezt. Még akkor is, ha egyébként a készítők jó előre leszögezték: nem akarták újra feltalálni a kereket. Ezzel nincs is semmi gond, de ha már egyéni ízre nem bazírozhatunk, én a magam részéről legalább erősebb dalokat szeretnék hallani. Nos, itt sajnos többnyire oké-de-ennyi kategóriásakat hallok.
A zene leginkább talán súlyos, de dallamos heavy metalként jellemezhető, vagyis senki se várjon JSS-féle melodikus orgiát, netán Megadeth-típusúan thrashes alapú fémzenét. Érzés szintjén mindkét vonal felvillan, de inkább egyfajta köztes mezsgyén haladunk, simán megférnek a lemezen egymás mellett a sötétebb, korszerűbb heavy metal témák (Vacation In The Underworld, Like A Bullet, Sharpen The Sword, Rise To Win) a dallamosabb, rockosabb pillanatokkal (The Reason, Celebrity Trash, Lone Star) és a lírai nekifutásokkal (Out Of The Blue, Writing On The Wall). Ha jóindulattal szemlélem a dolgokat, azt mondom: Jeff szokás szerint ezeket a dalokat is képes életre kelteni. Ha reálisabb akarok lenni, hozzáteszem: sajnos még tőle sem válnak igazán érdekfeszítővé.
Noha Jeff időről időre megmártózik a súlyosabb muzsikákban, azért mindannyian tudjuk, hogy a melodikusabb dolgok fekszenek neki jobban. Mivel ez a minden körülmények között elsőrangú hang jelenti az album fő erényét, szerintem a fentebb említett dallamosabb témák ezúttal is jobban ütnek, mint a súlyosabbak: ha fogcsikorgatva meg kellene neveznem a legkiemelkedőbb dalokat, a The Reason vagy a Lone Star jó eséllyel pályázhatna a címre. A mélypontot nálam egyértelműen a már-már kínosan semmitmondó és klisés S.T.N. jelenti, itt a refrén is igen béna, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Frozen Crown énekesnőjével, Giada Jade Etróval duettben eldalolászott The Day Before Tomorrow sokkal erősebb nála. A viszonylagos sokszínűségre azért még a feszesebb, fémesebb dalokban is igyekeztek figyelni – maidenes alapok a The Revolutionben, power/thrash-ízek a Live To Die Another Dayben –, ez jó pont. Viszont 53 percben még így is baromi hosszúra nyúlik a műsor, hiába lehet reflexből rávágni, hogy de az utolsó három dal hivatalosan bónusz. Értem én, csak éppen ennek ma már kábé nulla jelentősége van...
Amikor 2021 tavaszán először felröppentek a hírek erről a projektről, JSS és a két olasz név miatt magától értetődőnek vettem, hogy a Frontiers áll a háttérben. Mint kiderült, kivételesen nem erről van szó, de az ábra ettől még szakasztott olyan, mintha Nápolyból fújnának a szelek. Jól csengő nevek minden különösebb invenció nélküli összepasszintása tehát ez, ami ma kellemesen elszól a háttérben, ha éppen olyanod van, de holnap már keveseknek jut majd eszébe elindítani, holnaputánra pedig végleg továbblépünk. Amennyiben létezik az idei felhozatalban lemez, ami tökéletesen megtestesíti a hetes pontszámot, hát ez az.
