Ugyan két éve készült egy Clowns Lounge című gyűjteményes anyag régi dalokkal, amelyen már nem játszott főszerepet, de mégis a Diamond Boy az első tényleges Enuff Z'nuff-album, amelynek elkészítésében egyáltalán, semmiféle formában nem vett részt Donnie Vie. Mivel a banda többek között mindig is zenéjének gazdag vokálozottságáról volt híres, előzetesen nem nagyon tudtam, mire számítsak a teljes egészében Chip Z'nuff által felénekelt anyagtól: az is benne volt a pakliban, hogy jól pótolja majd Vie-t, meg az is, hogy nem. A végeredmény ismeretében pedig azt kell mondanom, hogy Donnie egyértelműen hiányzik, de a műsor elsősorban nem az ő hiánya miatt fullad enyhe unalomba. Az itteni dalok zöme sajnos vele sem lenne kiugró.
Ha esetleg nem ismernéd az Enuff Z'nuffot, a '80-as évek végén felbukkant chicagói csapatra annak idején előszeretettel mondogatták, hogy ilyen lehetett volna a Beatles, ha a dekadencia évtizedében kezdenek el alkotni, és hard rockban gondolkodnak. Mint minden efféle párhuzam, természetesen ez is komoly leegyszerűsítés, de találó – még akkor is, ha a Beatlesszel egyenrangú hatásként jelentkezett náluk mondjuk a Cheap Trick is az elejétől fogva. Mindenesetre az 1989-es debüt, az 1991-es Strength és az 1992-es Animals With Human Intelligence kétségtelenül ott voltak az egész hajmetal-korszak legeredetibb slágergyűjteményei között, szarrá is hallgattam mindhármat. (Klasszikushock is baromira kellene már valamelyikről, de hát ugye még mindig csak 24 órából áll egy nap...) És ugyan az alapfelállás náluk is gellert kapott a '90-es évek derekán, később is akadtak erősebb albumaik.
Nos, a Diamond Boy sajnos nem tartozik ezek közé. Kétségtelenül Enuff Z'nuff, amit hallunk: a zene védjegyszerűen szétmaszatolt, pszichedelikus, vokálgazdag, megadallamos jellege, az említett „a Beatles nem kevés spangli után hajmetalt játszik" alaphangulat adott, csak éppen maguk a nóták nem igazán erősek. Nem várok én természetesen 2018-ban új New Thinget, Missing You-t, The World Is A Guttert, Love Traint a bandától, főleg, hogy Vie már nincs itt. Bár Chip amúgy mindent megtett énekfronton is, hogy pótolja Donnie-t, tényleg kihozta magából a lehetséges maximumot. De a ragadós Fire & Ice-t vagy a borultabb, ám nagyon szépen felépített Down On Luckot leszámítva egyik dal hallatán sem érzem úgy, hogy ne lehetett volna dolgozni még rajtuk. A pörgősebb Metalheartból és a pofás szólóval ellátott Faith Hope & Luvból meg mondjuk pont Vie hiányzik ahhoz, hogy igazán odavágjanak, mert amúgy ezek is eléggé rendben vannak, csak hát Chip messze nem akkora karakter énekesként, mint Donnie.
Ha már lendület, helyben vagyunk amúgy: sajnos nem segíti a barátkozást az album meglassult alaptónusa és ehhez passzolóan masszás, nem túl jól körvonalazott megszólalása sem. Szó se róla, akadtak az Enuffnak eddig is ilyen elszállósabb, visszafogottabb hangulatú kiadványai, de érzékeltetni sem nagyon tudom, mennyivel erősebbek voltak a dalok mondjuk a Tweaked lemezen, mint itt.
Nincs is nagyon mit túlragozni a témán: Chip valószínűleg kihozta ebből a sztoriból, ami 2018-ban benne rejlett, ez azonban nem túl sok. Ha Enuff-fan vagy, el lehet hallgatni ezt a lemezt, ha viszont nem vagy képben, biztosan nem ezt ajánlanám tőlük ismerkedésnek, hanem valamelyik korai cuccot. A Diamond Boy klasszikusan olyan lemez, amire már jövőre sem fogunk emlékezni, és a banda is tokkal-vonóval együtt teszi majd félre róla a dalokat a mostani turné után.
