Shock!

Számomra az Evergrey mindig csoda-számba ment, hiszen úgy volt egyszerre power és prog, hogy egyik jelző sem ment soha a másik rovására. Érzelmek, erő és agyasság egyesült náluk befogadható egésszé, és nincs ez másként a Belső Kör esetében sem.

Számomra fontos témát jár körbe a konceptlemez: a szervezett vallások, szekták bűneit ecseteli (nem megnevezve, pontosan melyikre gondol persze, de van elég, mindenki beleképzelheti a saját tapasztalatait, véleményét). Emberek ezreit, néha millióit irányítják eszmék és hit álarca mögé bújva, miközben maguk az irányítók "rabszolgáik" pénzéből, energiájából, életéből merítik saját kis készleteiket.

A témának megfelelően a dalok hol patetikusan nagyívűek, hol pimaszul agresszívek, de mind mögött megbújik a téma iránti érzékenység - nem tartom kizártnak, hogy személyes érintettség is akad a sztori mögött. Henrik Danhage gitáros, Michael Hakansson basszer, Rikard Zander billentyűs és Jonas Ekdahl dobos a tőlük megszokott minőségben szállítják a zakatoló vagy épp magasröptű témákat, Tom Englund pedig varázsol a hangjával. Az alap természetesen a megszokott klasszikus, "szőrös" power énekstílus, ami viszont nem ketrec, csak kiindulópont: az extatikus üvöltéstől a suttogáson át a sok sávos kórusokig minden előfordul - a cél itt is az érzelmek tolmácsolása volt, és maradéktalanul sikerült is.

Ráadásként, növelve a magasztosságot és a misztikusságot, csatasorba állt a Göteborgi Szimfonikusok népes legénysége is, helyenként halkan színezve, máshol erősen nagyzenekarivá varázsolva a hangzást. Helyenként keserédes, gyönyörű női énekkel is találkozhatunk, elkövetője nem más, mint Tom felesége, Carina. Micsoda család lehet, biztosan még a kutya is képes négy oktávra!

A dalok pedig hol középtempósan döngölnek, mint a nyitó A Touch Of Blessing vagy a Harmless Wishes, vagy szaggatva rohannak át rajtad mint az Ambassador. Tom sokszínű énektehetségéről az ultra-szomorú, lírai Waking Up Blind vagy a Faith Restored győzhet meg minden kétkedőt, a Where All Good Sleep olyasmi mint amit a Paradise Lost csinálhatna, ha a kedvemben akarna járni, dark power a javából. A csúcs számomra talán az instrumentális When The Walls Go Down, ahol szinte eggyéolvad a narráció, a szimfonikus zenekar és a metal. A dalok között (és néha bennük is) apró hangjátékok, átvezetők hallhatóak, mintegy sorvezetőként a hallgató számára. A limitált verziós cd-n még három koncertfelvétel is található az előző album turnéjáról, ráadásul akusztikus előadásban.

Az Evergrey, úgy látszik, méltó a - kissé kicsavart, de találó - névhez, melyet valaki hihetetlen jóstehetséggel aggatott rájuk. Tényleg örökzöldek, bármi amit eddig csináltak, arannyá vált a kezük alatt, így hát nem tehetek mást, és egy gigantikus tízest vésni az értékelő rubrikába.