Shock!

Na, milyen zenét is játszik manapság minden második amcsi zenekar? Igen, persze, hogy metálkórt. Ebbe az irányvonalba lehet belepasszintani az igen érdekes elnevezésű Buffalo-i kvintettet is, akiknek a Gutter Phenomenon a harmadik albumuk.

Csak náluk kicsit szűk a skatulya, sokkal több a zajos hardcore-behatás, mint az szokás, és egyáltalán nem jelentkezik az a göteborgi metal-feeling (értsd: In Flames), ami oly gyakran szokott. Persze metal az itt is van dögivel, csak inkább az a durvább, extrémebb fajta, ami a '90-es években ment nagyon: Pantera-, Fear Factory-, korai Machine Head-jellegű dolgok bukkannak fel időről-időre.

Ebből a stílusból persze enyhén szólva túlkínálat van továbbra is (nagyon sokáig azért már csak nem tart), de az Every Time I Die inkább a középmezőny tetejét képviseli, mint a salakanyagot. A zene az némi jóindulattal jónak mondható, viszont egyéninek, vagy különlegesnek a legkevésbé sem. Keménykötésű gitárok, háttérben pattogó basszus, fifikás, váltásokkal teli dobtémák, zúzunk sokat, néha megpihenünk, ilyesmi. Igazán jó dalok, emlékezetes témák meg alig. És van még egy nagy difi, aki Keith Buckley névre hallgat. A fene se érti ezt a srácot, abban a néhány percben, amikor dallamosabb témákat hoz, hallani, hogy jó hangja van. Persze, ez a hang elég erős ahhoz is, hogy üvöltsön, de az isten szerelmére, azért ne állandóan már. Ez ugyanaz az "átesünkalótúloldalára"-effektus, mint amikor a true metal-trubadúrok minden számot végigvisítanak. Ha rajtuk mindenki röhög olyankor, akkor bizony Keith barátunk sem érdemel sokkal többet ennél. Nem érzi, hogy a kevesebb bizony már megint sokkal több lett volna, szerintem nincs 10 összefüggő másodperc, amikor ne üvöltene, mint akinek éppen most szorítják satuba a farkát. Kár érte.

Azért a fentiek a lemez elején még nem zavaróak, így a nyitó hármas (Apocalypse Now And Then, Kill The Music, Bored Stiff) minden további nélkül fogyaszthatók. A legjobb közülük a Gyilkoljad meg a muzsikát, ami bezony-bezony nem kerülhette el a sorsát, és klipesítve is lett. Na, nekem az volt a legérdekesebb az Every Time-mal kapcsolatban, amikor megnéztem ezt a kis videót, abban ugyanis nem kisebb személyiség bukkan fel, mint Michael Madsen. Ha valaki nem tudná ki ő, az szégyellje magát erősen, és nézzen utána, de azért annyit segíthetek, hogy Mr. Drapp. Neki egyébként nem nagyon jöhet be a dal, mert a klip végén irgalmatlanul megkorbácsolja az egyik gitárost, és még a hangszert is ripityára töri (megöli a zenét?).

Aztán vannak még riffelősebb dalok, amik megint csak jók (Tusk And Temper, Champing At The Bit), csak túl sok a töltelék, meg nagyon egykaptafa az egész. Annyit azért még elárulok, hogy a kedvencem a dobozos sör felnyitását követően (a lemezen van rajta, nem én bontottam fel) nyegle énekkel beinduló The New Black. Ebben még nagyon-nagyon mélyen elrejtve némi southern rock-hatást is érezni véltem, de ez már lehet, hogy csak fantazmagória.
Nem rossz-nem rossz, de azért nem is túl fényes. Elbeszélgetni Keith-szel, hogy legközelebb ennyit ne, kicsit fejleszteni a dalírási képességet, meg sokat koncertezni. Legközelebb nem ártana jobb borító sem, de a hangzás tetszett. Hetesre jók.