Shock!

Az Evildead volt Juan Garcia gitáros bandája az Abattoir és az Agent Steel első földbe állása után. Fontos a pontos megjelölés, hiszen a jelenleg Juan of the Dead néven a Body Countot sápasztó hathúros később mindkét korábbi bandájába visszatért, így keretbe foglalva az Evildead klasszikus korszakát. Ez a bizonyos éra 1987-től 1995-ig tartott, ami alatt két lemezt szabadítottak a világra az élőhalottak. Bár sem az Annihilation Of Civilizaton, sem pedig utódja, a The Underworld nem lettek különösebben sikeresek, szűk körben azóta is kultikus kedvenceknek számítanak. Az Underworldnek aztán már nem lett folytatása: egy nyúlfarknyi koncertlemez meg egy háromszámos demo után a csapat bedobta a törülközőt. 2008 és 2012 között volt ugyan egy meglehetősen terméketlen, mindössze egyetlen, Blasphemy Divine címet kapott dalt fialó újjászületésük, de az igazi másodvirágzás csak 2020-ban indult.

Ma már nyilvánvalóan tét nélkül, örömzenélési jelleggel működik a zenekar, ami egyébként ugyanabban a felállásban alkot, amiben anno kiadták a The Underworldöt is. Garcia mellett tehát a fedélzeten van a klasszikus éra frontembere, Phil Flores meg a James LaBrie sittes ikertesójának fizimiskáját birtokló basszer, Karlos Medina, és Rob Alaniz dobos, valamint Albert Gonzales gitáros is. Old school felálláshoz pedig természetesen minden ízében old school anyag dukál, akárcsak az általunk is méltatott, 2020-as United $tate$ Of Anarchy esetében. A párhuzam a régi idők Evildead muzsikájával kétségtelen, de jóleső nosztalgiával fog eltölteni minden rajongót az Ed Repka alkotásaira hajazó, Dan Goldsworthy által készített borító meg a jólesően tipikus thrash-sound is.

És ha már a nosztalgiafaktort erősítő összetevők felsorolásánál tartunk, természetesen van a régi időkben a hasonszőrű bandáknál szinte kötelező, mozaikszavas dalcím is, rögtön kezdésként. Ráadásul a F.A.F.O. (gyengébbek kedvéért: Fuck Around And Find Out) kifejezetten erősen nyitja a lemezt, a színvonal pedig ezt követően is végig egyenletesen magas. Bár összességében maximálisan hagyományőrző ez az anyag, ahogy elődje is az volt, annyiban viszont túltesz rajta, hogy finoman és a kötelező kereteken belül maradva, de mégis kissé továbbfejlődtek vele. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a Raising Fresh Hellben meg a Stupid On Parade-ben Flores minden korábbinál melodikusabb énekdallamokra ragadtatja magát. Míg tehát korábban az Evildeadben a vokalizálás szigorúan az egy hangon elővezetett szövegköpködésre korlátozódott, addig a Toxic Grace-en néhol valódi énekdallamok is megbújnak. Meg halk szintiszőnyeg és blastbeat a Stupid On Parade-ben, ami szintén újdonság, de jól áll nekik.

Egyébként meg persze itt vannak a szokásos stílusban fogant, remek riffek, a briliáns gitárszólók (lásd például Subjugated Souls) meg a társadalmi kilengéseket ostorozó, kritikus szövegek is. Ezúttal a Killing Joke The Death & Resurrection Show-jának feldolgozását csapták a lemezhez bónuszként, ami nem több mint kellemes kis extra fűszer az ezzel együtt is csak 41 perces, azaz ideális hosszúságú anyag végén.

Kicsit az eddigiektől eltérő, de összességében mégis kellemesen ismerős és nosztalgikus cucc a Toxic Grace. Egy kifejezetten feelinges, erős anyag, egy csakis az együtt muzsikálás okozta élvezetből alkotó bandától.