Shock!

Reverend James A. Rota II. mindig is nagyon jó volt barátok gyűjtögetésében. Az éppen két évtizeddel ezelőtt, a kaliforniai stoner rocker színtér kellős közepéből elstartolt banda énekes/gitárosa olyan csapatok tagságának országos cimborája, mint a Kyuss, a Fu Manchu, a Nebula, a Fatso Jetson, vagy éppen a Clutch. Van, akinek szerepelt a lemezén, van, akit a saját anyagára csábított át, és van, akivel még közös projektben is részt vett az elmúlt évek alatt (ez utóbbi a zseniális The Company Band Neil Fallonnal és Brad Davisszel). Én pedig mindig is úgy éreztem, hogy – talán éppen a sok neves cimbora miatt – eleinte kicsivel talán több figyelmet is kapott, mint amit saját jogán feltétlenül ki tudott volna harcolni magának. Mert persze, hogy nem művelt ő soha rossz muzsikát, de azért a Fireball Ministry bizony sosem volt több tisztes iparosok jól összerakott tömegcikkénél. Legyen elég annyi, hogy legfrisebb igazolása, a náluk legkevésbé sem nyugdíjas állást jelentő basszusgitáros-poszt jelenlegi betöltője sem akárki, hanem Scott Reeder. Igen, az egykori Kyuss-, Unida-, The Obsessed- és Goatsnake-tag Scott.

Ráadásul azt sem mindig értettem, hogy Rotáékat miért sorolják annyira egyértelműen a stoner-színtérre, mikor ő azért a kedvenc bandái között a kötelező Black Sabbath mellett mindig olyanokat emlegetett, mint a Van Halen, a Kiss, a Motörhead, vagy éppen az AC/DC. Tehát legalább annyira voltak ők klassszikus hard rock banda, mint stoner, plusz ehhez hozzájött még a legutóbbi, hét évvel ezelőtti (!) anyagon némi modernebb hatás is, markáns dallamosodás mellett. A dallamok most is itt vannak velünk, talán hangsúlyosabban, mint korábban bármikor, mégis, az előző albummal ellentétben ezúttal sokkal inkább adja a tíz dal egyfajta precíz keresztmetszetét a Fireball Ministry zenéjének.

Kezdjük ott, hogy James bátyó hites felesége, Emily Burton, aki amúgy a csapat másik gitárosa, annyit háttérvokálozik, mint még soha korábban, és ugyan hangja nem a legütősebb (mint ahogy férjéé sem az), mégis sokkal változatosabbá teszi az összhatást. Ez már a kezdő End Of Our Truth refrénjében megjelenik, de igazán markánssá a lemez slágerében, a klipesített (rettentően ostoba klip amúgy, ha engem kérdezel), The Answerben válik. Pláne a műsor legvégén, a Motörhead-feldolgozás I Don't Believe A Wordben, ami amúgy az egyetlen tétel az anyagon, ami kimondottan nem tetszik. Itt Rota túl nagyot akart markolni, az ő hangja ide bizony erőtlen, a refrénben konkrétan már kínos hallgatni, ráadásul azzal, hogy merengősre vették a figurát, teljesen kinyírták az eredeti őserejű húzását is.

De azért útközben kapunk ám egy csomó jó dolgot is: hol hard rockosabb ízeket (Everything You Wanted, Weaver's Dawn), hol szutykosabban hozva a témákat (a szaggatott Remember The Story, vagy a leginkább sabbathista All For Naught), de még az instrumentális dal (Stop Talking) is több, mint tetszetős. Személyes kedvenceim pedig a rendkívül bivaly Dying To Win, és az album legzsírosabb tétele, a kolompos Back On Earth. De tényleg meg nem mondanám, hogy ez az egész móka bő ötven perces, rakom fel újra, ahogy lefutott.

Ha nem lenne a Motörhead-fiaskó a végén, akár még eggyel nagyobb pontszámot is ideraktam volna, így azonban egyszerűen nem visz rá a lélek. Pláne, hogy azért a jó Tiszteletes is kicsit odébb van attól az énekestől, akit optimálisan egy ilyen banda élére elképzelünk. Hirtelenjében mégis azt mondom, hogy ez az eddigi legütősebb Fireball Ministry-anyag. Remélem is, hogy a következőre nem kell majd megint hét évet várnunk.