Shock!

Isten bocsássa meg nekem, de a James A. Rota II. és Emily Burton (igen, egy gitáros csaj, ráadásul az idők során több hölgyemény is megfordult a bandában) által kicsivel több, mint tíz éve alapított Fireball Ministryt sosem tartottam többre egy megbízható, kimondottan feelinges, ám a középszerűnél csak néhány paraszthajszállal jobb hard rock/stoner brigádnál. És az az igazság, hogy a helyzet a pusztán saját nevüket viselő negyedik korong ismeretében sem változott.

Sőt, szerintem ez az eddigi leggyengébb lemezük, aminek az oka nem a rossz nótákban keresendő - merthogy azt azért ismerjük el, olyan itt csak elvétve található - hanem abban, hogy túlzottan kilóg a lóláb, a Tiszteletes és kompániája nagyon, de nagyon szeretne sikeresebbé válni. Így aztán kommerszebbek, mint korábban bármikor, és ez bizony nem mindig áll túl jól nekik.

Igaz, végső soron az eddigi három sorlemezből is szépen levezethető ez az új, megspékelve azzal, hogy James Rota a tavalyi The Company Bandes kirándulása alatt - tudjátok, az elmúlt év egyik legtutibb lemezét szállította le a Clutch, CKY, Fu Manchu és Fireball Ministry tagokat tömörítő supergoup – még inkább megfigyelhette, hogy hogyan kell végtelenül fogós dallamokat ütős gitártémákra rápasszintani. Ezzel természetesen nem is lenne semmi gond, de mondom, néha sok a jóból, illetve James barátunk azért korántsem Neil Fallon. Na mindegy, ennyi dohogás legyen is elég, mert mindentől függetlenül a FM igenis egészen pofás lemez, alkalmanként kiemelkedően jó dalokkal, mindvégig szerethetően.

Mondjuk a nyitó Hard Lines szerintem pont az egyik leglaposabb dalocska, bár itt is helyén van a frankó kis gitártéma, a refrén is kellemesen együtténeklős, mégis, valahogy nem kavar sok vizet. Mintha túl sok Foo Fighterst és Wildheartsot hallgattak volna a tagok mostanság. A kettes Fallen Believers aztán helyből helyrerázza a dolgokat, lassan építkező középtempója a régi időket idézve mutatja meg, miben erős igazán a Fireball. Kár, hogy ilyen dal már csak elvétve lesz a későbbiekben. A Thought It Outot sajnos egyszerűen képtelen vagyok szeretni, ez már annyira kommersz, hogy az ember arca önkéntelenül fintorba rándul, a Wildhearts/Backyard Babies-hatás itt is teljességgel nyilvánvaló, csak hát ami mondjuk Gingertől teljesen természetesnek hat, az itt eléggé izzadságszagú. Komolyan, ez a nóta még egy Amerikai pite-féle tipikus amcsi tini vígjátékban is vígan ellenne, ami azért, hát...

Kell is a morcos Followed By A Fall, hogy feledni tudjam a szirupos cukormázt, Rota rekesztései végre megfelelő fejmozgásra késztetik a hallgatót, a gitártéma nemkülönben, úgyhogy abszolút favorit a dolog. Úgyszintén a meglepő módon egész AC/DC-sen mosolygó boogie Kick Back, ami koncerteken tuti nagy siker lesz, de akár még rádiós slágerré is válhat, ha épp azt dobja a gép.

Innentől aztán már gubanc egy szál se, sőt, a lemez második fele jóval erősebbnek hat, mint az első - különös tekintettel a Butcher, Faker, Policy Maker középtempójára, azzal a bődületesen fogós refrénnel, a Followed By A Fall-ikertestvér Common Enemy dühödt üvöltéseire, vagy a némileg a tempósabb blues irányába (á la késői Clutch) kacsingató záró In Their Own Rightra. De – csak hogy teljes legyen a kép – nem rossz a füstösen merengős Sleeping With Angels, valamint a dallamos vonalat erősítő End Of Story sem.

Na, visszaolvasta a fentieket, arra jutottam, hogy akkor végülis jól elmeséltem, hogy miért jó az a lemez, ami nem is tetszik különösebben, illetve más oldalról miért nem igazán jó, amivel semmi különösebb gond nincs. OK, akkor maradjunk a firkászok fő mentsváránál: nem rossz ez az album, csak épp megfelelő hangulat kell hozzá. Az meg ugye nem lehet mindig, de egészen biztos vagyok benne, hogy ha olyanom lesz, fogom én még épp elégszer Rotáék 2010-es lemezét hallgatni. Pláne, ha jön a jó idő.