Shock!

A Bill Steer csodagitáros (ex-Carcass, ex-Napalm Death, de ezeket talán ide sem kellett volna írni, annyira alap) vezette Firebird sosem tudott igazán megnyerni magának. Nem voltam képes megérteni, hogy egy korábban ennyire az újra törekvő ürge hogyan tud ilyen öreges, lapos és helyenként bizony kimondottan unalmas muzsikát művelni, és hogyan elégedhet meg néhány hányaveti módon odavágott, elmaszatolt gitárszólóval, mikor ennél sokkal többre lenne hivatott.

Pedig azzal sem lehet vádolni, hogy a stílus lett volna idegen tőlem, hiszen mind Hendrixet, mind pedig a Creamet imádom, Steer zenéje pedig ennek a kettőnek a megidézésére szorítkozott. Egészen idáig. A Double Diamondon ugyanis némileg arrébb lett pofozva az irányvonal, a blues például egészen háttérbe szorult, úgyhogy végül is kapunk egy egészen jól megdörrenő, és megkapóan sok fogós nótából álló hard rock dalcsokrot, ami miatt még mindig nem kiáltok zenei forradalmat, viszont sokkal izgalmasabb az eddigi lötyögésnél. A gitártémák ülnek, a szólók is emlékezetesek, így aztán sokkal egészségesebb a banda, mint eddig bármikor. Az A Wing & A Prayer vidám rakenrollerkedése például még a Backyard Babies-nek is jól állna, itt még az énektéma is olyan Nicke Borgos, de például a Soul Saviour füstös rockkocsma hangulata, a For Crying Out Loud feszes riffelése, vagy a Pound Of Flesh Led Zep-utánérzése is nagyon szerethető (pláne Ludwig Witt fineszes dobolása miatt).

A korábbi bluesos megközelítés legmarkánsabban az Arabesque főtémájában bukkan fel, hogy aztán átalakuljon egy fülbe ragadó hard rock szerzeménnyé, markáns szólóval - balladisztikus tétel pedig ezúttal nincs is, mindösszesen a slágeres refrénnel bíró Farewell és a záró Pantomime mutat helyenként ilyen jeleket. Nem is kéne ezt Billnek túlzottan erőltetni, mert egészen egyszerűen nincs meg hozzá a hangja. Igaz, ezen a téren egész sokat javult, és gondolom, ennél sokkal jobb már soha nem is lesz, de akkor is, hiányzik belőle a szükséges dög és erő, és pontosan ez az a dolog, ami miatt nem tudok jobban lelkesedni a Double Diamondért. Vitán felül jó dolgok sorjáznak itt, mégis, néha az az érzésem, hogy meg lehetett volna mindezt jobban is csinálni. Ezzel együtt már most, a harmadik hallgatásnál kijelenthetem: ez a kedvenc Firebird lemezem.