Shock!

A Five Horse Johnsont jó későn, kábé tíz éve ismertem meg. Akkor történt, hogy az énekes/herflis Eric Oblander három dalban is vendégeskedett a Clutch remek From Beale Street To Oblivion lemezén, mindenekelőtt persze abban az Electric Worryben, aminek a klipjében is ott bokázik. Pedig akkor már a FHJ a hatodik lemezén is túl volt, én pedig alapvetően nagyon tudom szeretni az olyan nagyon mélyen a bluesban gyökerező, ám azt rockos, boogie-s, vagy neadjisten countrys elemekkel is vegyítő muzsikát, amit ők művelnek. Azóta hűségesen követem is a pályafutásukat, bár igaz, ami igaz, nem is volt valami nagyon nehéz dolgom, hiszen az elmúlt évtizedben mindössze egyetlen lemezt zúdítottak a hallgatóságra, igaz, azon legalább a clutchos Jean-Paul Gaster vendégdobolt az állandó ütős-problémákkal küzdő bandában.

És most megjött a nyolcas sorszámot viselő Jake Leg Boogie, amely kedélyes elnevezésével állít emléket egy érdekes paralízis-fajtának. Ezt a részleges bénulást ugyanis oly módon kaphatta el az ember, ha túl sokat fogyasztott a Jake becenevű, hetven-nyolcvan alkoholfok között leledző jamaikai szeszből, amitől kábé úgy kezdett el járni, mintha a Monty Python Hülye Járások Minisztériumában dolgozna. Legalábbis állítólag, mivel jelen sorok szerzője még nem próbálta ezt a barátságos italfajtát. Persze, ami késik, nem múlik.

A Jake Leg Boogie tíz dala pedig pontosan olyan, amint azt a fentiek alapján el lehet képzelni, ultra-feelinges, helyenként jammelős, máskor zordabb blues rock/boogie keverék, ami a saját maga szabta keretek között egészen változatos is tud lenni, de szerencsére mindvégig tartja az igen magas színvonalat. Hol a vidámabb boogie kerül előtérbe, főszerepben a herflivel (címadó, Smoke Show, Overload), hol a countrys hatások (Cryin' Shame, Ropes And Chains), hol pedig a klasszikus hard rock értékek, kábé úgy, mintha a Rival Sonst hallgatnánk (Hard Times). A legfeelingesebb azonban mégis akkor a móka, ha beköszönt a blues, hol zordabb kivitelben (Magic Man, Little Lonely), hol kissé finomabb módon, mint a záró Last Songban, vagy épp a remek Daddy Was A Gunban.

Ráadásul mind Eric, mind Brad Coffin gitáros/énekes hangja elég frankó, pláne kellően ráspolyos a stílus követelményeihez, így aztán ha jóleső, ráérősen sörkertbe kiülős, haverokkal dumálgatós nyárutó-hangulatú muzsikára vágysz, a Jake Leg Boogie-val nem tévedhetsz nagyot. Ha pedig szereted a Clutch bluesosabb dolgait is, már egészen biztosan tudod, mi a dolgod!