Shock!

Valahogy mindig is úgy voltam Dave Grohllal, hogy őt gondoltam az egész rockcirkusz legszimpatikusabb figurájának, azzal együtt, hogy magát a fazont sokkal szerethetőbbnek tartom, mint a zenéjét. Persze, csinált ő azért kiugróan jó dolgokat is (mondjuk a Foo Fightersszel a remek Wasting Light óta nem igazán, és az bizony már egy évtizede volt), de egyszerűen túl sok a resztli. És igen, a zenekar tizedik, jubileumi lemezénél is így érzem, még ha most egyértelműen a pozitív felé is billen a mérleg nyelve – pedig nagyon nem így indult a játék.

Amikor olvastam a jó Dave bátyó nyilatkozatait arról, hogy ezúttal funkos, diszkós, groove-os partilemez várható, gondolatban már húztam is lefelé a dolgot a retyón, mivel ha valamivel, hát az említett dolgokkal igencsak ki lehet akasztani. Attól sem lettem vidámabb, mikor a kész művet David Bowie Let's Dance lemezéhez hasonlítgatta, de gondoltam, becsületből csak adunk neki egy hallgatásnyi esélyt, ha többet nem is, aztán jöhet a mindenható delete gomb. És kapásból érkezett is a Making A Fire, hogy legrosszabb balsejtelmeimet igazolja: egy napfényesen könnyed, egyben üres kis dalocska, rendkívül gagyi nananázós refrénnel, meg egy olyan tapsritmusos/ál-gospeles kiállással, amitől minden jóérzésű ember hátán feláll a szőr. A kórusban – ha minden igaz – ott nananázik a főhős Violet névre hallgató tinédzser lánya is, hát, sajnos tőle sem lett jobb a móka.

A remek klippel megtámogatott Shame Shame ugyan egy fokkal már jobban tetszik, de hosszú távon ebből sem marad meg túl sok minden, így már éppen temettem volna a dolgot jó mélyre, amikor az energikusabb Cloudspottertől kezdve valahogy elkapott a lemez hangulata. Megtetszett, hogy itt most nemigen van hatalmas mögöttes koncepció, nem kell újra feltalálni a melegvizet, ezek hatan csak szimplán jólesően játszanak, miközben szórakoznak és szórakoztatnak. Ráadásul tényleg egyre fogósabb dalok érkeznek: tök jó a szép lassan építkező, akusztikusból indulva majd' felrobbanó Waiting On A War, a durvább No Son Of Mine, a balladisztikus Chasing Birds, vagy épp a kiugróan slágeres Holding Poison. Sőt, némi jóindulattal még a záró Love Dies Young seggrázós táncritmusa is tetszetősnek nevezhető, ami pont a kellő energiával zárja le az igencsak szűkre szabott, alig 37 percnyi (!) játékidőt.

A legmeglepőbb azonban (számomra legalábbis mindenképp), hogy a legjobb a címadó tétel valóban funkos-diszkós jellegű, totál fülledt hangulata lett, Grohlék tényleg a saját képükre formálták ezt a stílust, azzal együtt is, hogy első hallásra simán azt hittem: egy Mark Lanegan-szerzeményt hallok, kábé a Blues Funeral idejéből. Nemcsak a miliő hasonlít, de még Dave hangját is jóval mélyebbre vették a megszokottnál, olyannyira, hogy tényleg rákerestem, Lanegan nincs-e a háttérénekesek sorában. (És nincs, pedig bőven belefért volna, hősünkkel még a nirvanás idők óta ápolnak jóbarátságot.) Szóval, valahogy pont akkor működik igazán az új Foo Fighters, amikor a leglazább a hatosfogat.

Semmi extra, semmi egetverő, ugyanakkor mégis szórakoztató az ismét Greg Kurstin által producerelt Medicine At Midnight (az elődjénél például mindenképpen jobb lett), még ha igazából azért nem is hoz semmi változást. A Foo Fighters újfent a listák élén, Taylor Hawkins még mindig a csapat zsenije, és ezúttal is teljességgel érthetetlen, hogy ehhez a muzsikához miért van szükség három gitárosra. Ja, igen, Dave Grohl pedig továbbra is az egész rockcirkusz legszerethetőbb figurája. Ráadásul most a zenéje is egészen az lett.