Shock!

Jó előre le lehetett fogadni, hogy olyan nagyon radikális váltás még Greg Kurstin jelentős szerepe ellenére sem várható a Foo Fighters új albumától, de azért elég egyértelmű, hogy Adele, Lily Allen vagy Pink volt producere valamelyest rányomta a bélyegét Dave Grohlék új albumára. Persze bevallottan eleve azért is vonták be a melóba, hogy friss ízeket hozzon a zenébe, szóval ezen sem kell különösebben fennakadni, másrészt a közrehatás természetesen nem azt jelenti, hogy a Foo Fighters bármelyik fentebb említett előadóhoz akart volna hasonulni a Concrete And Goldon. Még csak azt sem mondanám, hogy bármi olyan szerepelne ezen a lemezen, ami ne férne be a csapatról kialakított képünkbe – viszont bizonyos kísérletek igenis újszerűen hatnak ebben a formában. Az ilyesmit pedig még akkor is díjazza az ember egy ilyen bejáratott, arénaszintű előadónál, ha amúgy ez a lemez sem mentes teljesen az üresjáratoktól. Viszont a legutóbbi Sonic Highways albumnál például mindenképpen erősebb.

Akár rajongó az ember, akár nem, a Concrete And Gold annyiban mindenképpen kellemes emlékeket ébreszt a régivágású hallgatóban, hogy üvölt belőle: igazi A-ligás produkciónak készült, a rockműfaj régi, korszakos albumainak megközelítésével. Az embernek ösztönösen a Beatles, a The Who, a Queen, az Aerosmith, a KISS és a többiek nagy klasszikusai ugranak be, és nem kizárólag konkrét dallamfordulatokról, hanem az érzésvilágról, az egész anyag gondolati hullámhosszáról is. Grohlra persze alapból is jellemző e hozzáállás, és mindig is bírtam benne ezt: noha az adott lemezeket mindig pár kiugró sláger viszi a hátán, ő azért akkor is komplett egészben gondolkodik. Kurstin mindehhez korszerű, drága megaprodukciót tolt a zenekar alá, amely ugyanakkor minden hangjában őrzi a csapatra olyannyira jellemző földközeliséget, tehát igen hatékonyan egyensúlyozták ki a végeredményt.

Így eshet meg, hogy a Concrete And Goldon remekül megférnek egymás mellett a zenekar védjegyszerű slágerei a kissé bizarrabb csavarokkal. A queenesen bombasztikus módon induló, rövid T-Shirt bámulatos ügyességgel egyensúlyozik a giccs határán, de nem billen át, és mivel a kimértebb, ám nem kevés örvénylő feszültséget is rejtő Run rögtön a lemez egyik legjobb refrénjével kábít utána, abszolút meggyőző a kezdés. Faszán ül utána a Make It Right funkos-ősrockos lüktetése is a nyúlós-mázolt-hippis vokálokkal, ahol a vastag kórusban Justin Timberlake is ott nyomja valahol, de nem nagyon lehet kihallani belőle. A The Sky Is A Neighborhood pedig, ha lehet, még meggyőzőbb: nem nevezném nyilvánvalónak, de baromira hatásos, ahogy elegyítik benne a modernebb, alternatívabb pszichedeliát a rock hőskorának összekapaszkodós monumentalitásával, és hangszerelésileg is perfekt dolgozatról beszélünk. Még valami filmzenés is rejlik benne, és azonnal a fülbe ragad. Szintén óriási csúcspont a Taylor Hawkins által énekelt Sunday Rain, amely nagyon markánsan Beatles-szerű – nyilván nem véletlenül dobol (!) pont ebben Paul McCartney –, viszont kicsit más hangszereléssel simán el tudnám képzelni mondjuk Slash és Myles Kennedy következő albumán is. Akárhogyan is, de óriási hangulata van, már a júniusi koncerten is nagyon tetszett, és szerencsére a lemezverzió sem okoz csalódást. Jól esik utána a fülnek a The Line zajosabb, mégis megamelodikus sodrása is.

Aztán akadnak kevésbé sikerült témák is: a zajos-fuzzos La Dee Da például izgalmasan indul, jó a dallama is, valahogy mégsem sikerül belőle kihozni, amit az ember várna. Pedig tök érdekes, hogy még ezzel a mai megszólalással is van benne valami totálisan retrós... Az akusztikus tingli-tanglizásból még a szigorodást is mézédesen kihozó Dirty Water, a kalapálós-de-érzékeny Arrows és a Happy Ever After (Zero Hour) beatleses-tábortüzes dalolászása meg szerepüket tekintve tipikusan olyan Foo Fighters-nóták, amelyekből minden lemezükön akad néhány: ott integet bennük a banda összes stílusjegye, el lehet hallgatni őket, összességében mégis tucatszámba mennek. A záró címadó elszállósan súlyos, Sabbath-meets-Floyd jammelése viszont nálam abszolút bejövős, bár ahogy nézem a visszajelzéseket itt-ott, ez is a megosztó darabok közé tartozik.

Már a koncert kapcsán is írtam: noha kedvelem a csapatot, sosem voltam kifejezett Foo Fighters-rajongó, egyik lemezüket sem érzem száz százalékosnak, és a Concrete And Gold sem kivétel e főszabály alól. Viszont úgy gondolom, hosszabb távon mindenképpen a diszkográfia erősebb darabjai között tekintünk majd vissza erre az albumra.