Shock!

Dave Grohl egy mágus. Ráadásul nem is annyira csalárd bűvész, mint inkább egy ügyes illuzionista. Megmondja előre, hogy a kezét figyeld, mert csalni fog, a lelkes publikum mégis ugyanúgy tapsol és éljenez a nem is annyira olcsó trükkök láttán. Grohl még a szarról is simán el tudja hitetni, hogy csokoládé, az ember pedig mosolyogva harap bele, és csak pár falat után jön rá, hogy valami itt nagyon nem kóser. Foo Fighters elnevezésű bandája nyolcadik lemezének ürügyén pedig tényleg csúcsra járatta a felhajtást, a marketinget, a promóciót. Kár lenne elvitatni tőle, a dolgok ezen részét tényleg zseniálisan intézte, mint ahogy korábban is bármikor, gondoljunk csak rendkívül ötletes klipjeikre (kábé az összes ilyen), vagy arra a húzásra, hogy épp akkor kapta elő a cilinderből szegény jó Krist Novoselicet (és Pat Smeart is, ha már itt járunk), mikor arra már szinte senki nem számított. De mindez eltörpül amellett, amit a Sonic Highways kapcsán kitalált: a lemezt úgy promotálja meg, hogy legyárt egy nyolc részes sorozatot az HBO-nak a nagy kollektív amerikai zenei tudatalattiról. Több legyet üt egy csapásra, és egyszerűen nem jöhet ki rosszul belőle. Úgy néz ki, nem is fog.

Azért valljuk be őszintén: a FF valóban olyan magaslatról futott neki az új lemeznek, hogy valami igazán formabontót kellett kiagyalni. A Sonic Highways elődje, a három és fél évvel ezelőtti Wasting Light minden gunyoros félmosoly nélkül bevallva kiugróan jól sikerült, és hát az eredményei sem voltak akármilyenek: tizenkét országban lett listavezető (és ami az igazán fontos: a banda életében első ízben az Egyesült Államokban is), ezekben az államokban minimum aranylemez státuszt ért el, de még inkább platinát, és nem mellékesen Grammy-esőt hozott elkövetőinek, közte az év albumáért járót is. Innen nem nagyon lehet hova menni tovább, így aztán várható volt, hogy Mr. Grohl egy meglepőt fog húzni. Nem is lenne ezzel gond, ha útközben nem sikkadt volna el egy marginális kis összetevő, nevezetesen maga a zene. Így lett aztán az amerikai zenei kultúra átfogó tablójának szánt nyolc dalból a muzikális blöff emlékműve. És könnyű szívvel írom le: az eddigi leggyengébb Foo Fighters lemez, amiből sokadik hallgatást követően is jó, ha három számra emlékszem.

A koncepció ugye az lenne, hogy minden egyes dal egy-egy jenki nagyváros sajátos zenei életének megjelenítését jelenti, neves közreműködők hadát felsorakoztatva, úgy, hogy közben megmaradjon a sajátos Foo Fighters-ízvilág is. Na, ez az, ami baromira nem sikerült. Mert ha nekem bárki is azt mondja, hogy a The Feast And The Famine felhígított rockolása hűen mutatja be a híres-neves Washington D.C.-i hardcore punk szcénát, azt kegyetlenül körberöhögöm. Még úgy is, hogy a teljesen autentikus Bad Brains segít be a dolgokba (ha minden igaz), és még ha ez is az egyik legelfogadhatóbb dal a lemezről. De ugyanígy nem hallok semmi igazán jellemzően countrysat a Nashville-ben rögzített Congregationben, sehol a blues a texasi What Did I Do?/God As My Witnessből, és csak a fúvósszekció jelzi a jazzt a New Orleans-i hangulat életre keltésére hivatott In The Clearben. És ha a Subterranean tinglitanglija jelentette volna valaha is a grunge-ot, akkor sosem hallgattam volna. Kár érte, mert a koncepció első blikkre nagyon-nagyon ígéretesnek tűnt.

Ráadásul olyan érdekesen sikerült összeállítani a számsorrendet, hogy az dinamikai szempontból is elég nagy kudarc: a lendületesebb darabok (The Feast...., Congregation, pláne az egész lemez legjobbja, a nyitó Something From Nothing) leszaladnak az elején, a lemez felétől pedig, az Outside negédes kaliforniai napsütése után fordulunk mind inkább a belassultabb, mélázós darabok felé. A hallgató meg legkésőbb a Subterranean közepére szépen elbóbiskol, pedig a záró, balladisztikus I Am A River még egészen hangulatos lenne, kár, hogy ezt meg irtózatosan elhúzzák a hét percnyi hossz alatt.

Azért adjuk meg, ami jár: Grohl hangja most is ereje teljében, sokkal erősebb, mint a Foo Fighters-karrier elején volt, a Nate Mendel/Taylor Hawkins ritmusszekció játékát pedig mindig is szerettem. Igazán szépen is szól a lemez (sokszor bizony már túl tisztán is!), a régi kollaboráns Butch Vignek köszönhetően, pedig van ám itt zongora, fúvósszekció, nagyzenekar, kiszenekar, minden, nem lehetett könnyű menet. És oké, a borító, meg az egész koncepció is csillagos ötös, de hát akkor is, könyörgöm, a dalok többnyire bántóan üresek, sokszor indokolatlanul hosszúak és puhák, attól pedig, hogy kábé már most kinéz az újabb arany-/platinalemez/Grammy/világsiker, nem fogok seggre ülni. A Sonic Highways egy gyönyörű teremben megtartott kiállítás, ahol a csábosan mosolygó hostessek gyűrűjében kihelyezett, csodálatosan faragott keretekben nincsenek képek. Csak az üres falat bámuljuk.