Shock!

A Gaerea amolyan sötét lónak tűnik az extrém színtéren, az ősszel megjelent Mirage megjelenését már valóságos suttogó propaganda kísérte, nem ritkán olyan kicsengéssel, hogy a portugálok akár a black metal következő nagy durranását is jelenthetik. Néha hajlamos vagyok szkeptikusan viseltetni a kommentszekciókban agyonhájpolt csapatokkal szemben, hiszen nyilván minden obskúrusabb banda fantasztikus és földrengető, méghozzá egészen pontosan a következő fantasztikus és földrengető szenzáció felbukkanásáig, akik akár a black metal következő nagy durranását is jelenthetik. Jelen esetben azonban még a kissé furcsa, arctalanságba burkolózott imázs mellett sem indokolt a kétkedés, ez a csapat tényleg nagyon rendben van.

Mindez persze nem feltétlenül újdonság, hiszen már a legutóbbi, 2020-as Limbo is komoly erényeket csillogtatott. A Mirage azonban valóban kiteljesedést jelent, és teljesen kerekre csiszolták. Azt persze nem állítanám, hogy bármi újdonságot is hallunk az anyagon: mára ebben a stílusban is nagyjából mindent eljátszottak már, amit csak lehetett, a portugálok azonban kétségtelenül képesek voltak saját arcot adni a dolognak. Az első pár alkalommal leginkább a lemez egészét jellemző markáns, a hallgatót beszippantó hangulat marad meg, tényleg nem könnyű szabadulni az atmoszférától, ha egyszer megfogott, ám nem kell hozzá sok, és a dalok is jól elkülönülnek, beülnek a fülbe.

Mint ebből is sejthető, a Gaerea nem feltétlenül harminc évvel ezelőtti norvég demók csapásirányán alkot. Ez itt minden ízében sokadik hullámos black metal, ahol a sikálós riffek, a blastbeatek, az elidegenedett, depresszív, néhol egyenesen melankolikus gitárharmóniák ugyan a helyükön vannak, a hangás azonban szuperszonikus, körvonalazott és jól érthető, a dalszerkezetek letisztultak, és annak is simán bejöhet a dolog, aki amúgy nem corpsepaintben, szöges alkarvédőben látta meg a napvilágot valahol a sarkkör vidékén, egy lángoló fatemplomban. Akár még dallamos blacknek is simán nevezném ezt az elegyet, ha bármi érdemit is elárulna a lényegről ez a szóösszetétel ebben a formájában. Mivel sosem voltam ellensége annak, ha egy csapat a brutalitás meg a sötétség mellett is képes fogós és jó dalokat írni, a magam részéről maximálisan vevő vagyok a dologra.

A Gaerea avatott kézzel nyúlt a stílus sokat hallott paneleihez, és mindjárt a nyitó Memoir nyolcperces gigászában remekül szemléltetik, mi minden rejlik bennük: tulajdonképpen már azzal kenyérre kentek az első hallgatáskor, ahogy a szépen megfogalmazott, dallamos-suttogós bevezetőből két és fél perc környékén kibontják a förgeteget. A szám abszolút fogyasztható, ám közben rengeteg apró részlettel gondoskodnak róla, hogy végig fennmaradjon a figyelem. És a későbbiekben is több, hasonlóan topra tett darabbal szembesülünk. A síró-sivító gitárdallamokkal ellátott, nekikeseredett Salve akár slágernek is nyugodtan nevezhető a műfaj keretei között szélvész tempóval, bömböléssel együtt, de csúcspont a hangulatingadozós, roppant okosan felépített Deluge és a lemez leghosszabbja, a csaknem kilenc percre nyúló Arson is. Utóbbi éjfekete, gonosz monumentalitása már-már a földbe döngöl, arra a zenekarra tényleg figyelni kell, amelyik képes letenni az asztalra egy ilyen tételt. De azt is bírom, hogy nem pusztán egy irányba tapogatóznak, halld például a záró Laudéban felcsendülő, szinte hard rockos gitártémát.

A portugál gyökerekre inkább csak a lemez szenvedélyes, temperamentumos volta utal, mintsem konkrét zenei elemek, de úgy gondolom, ez mellékes. Mindössze annyi észrevételem lenne, hogy egyvégtében hallgatva kissé talán túl tömény az 53 perc, pihenő nem nagyon van közben, hiszen még a belassult, finomra vett kiállások, átkötések sem hoznak hangulati feloldozást. De nyilván épp ez a lényeg, tehát ezt senki se vegye negatívumnak. A Mirage ezzel együtt is valóban kiemelkedően jó album, és tényleg nemcsak blackereknek ajánlom, hanem bárkinek, aki szívesen hallgatna egy kellően durva, sötét és nyomasztó, ám egyszersmind kifejezetten dalcentrikus lemezt. Bőven rejlik potenciál a bizarr maszkok mögött, kíváncsian várom, mire jutnak hosszabb távon.