Shock!

Gilby Clarke karrierje a tökéletes példa arra, milyen is jó időben jó helyen lenni: a '80-as évek Los Angeles-i rockszínterének második ligás szereplőjeként éveken át hasztalan próbált nagyot gurítani, ám sem a Candy, sem a Kill For Thrills tagjaként nem jött össze neki az áttörés. Nem tudhatom biztosan, de valószínűleg a '90-es évek rock′n′roll-ellenes közegében sem lett volna több esélye a bizonyításra, viszont a tény, hogy beszállhatott Izzy Stradlin helyére turnégitárosnak a Gunsba a zenekart övező legnagyobb őrület és hisztéria kellős közepén, nos, ez mindent megváltoztatott. Attól kezdve ugyanis ő is ott feszíthetett Axl, Slash és a többiek mellett a magazinok százainak címlapjain, illetve a popkultúrát alapvetően formáló ikonikus klipekben az MTV-n, noha nem egészen négyéves szolgálata alatt szerepe mindvégig marginális maradt. És ez a legironikusabb az egészben: ahogy valószínűleg sokmillió rockrajongó, úgy én magam is automatikusan a klasszikus Gunshoz kapcsolom a nevét, míg Richard Fortus esetében valahogy nem jön ugyanez. Pedig az a csávó aztán tényleg a hátán cipeli az egész cirkuszt már húsz éve...

Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy Gilby érdemtelenül jutott oda, ahova, nyilván tehetséges arc, csupán arról van szó, hogy a pályája nagy eséllyel teljesen más irányt vett volna, ha nincs az a rapszodikus, felerészben tétlenséggel töltött Guns-kaland. Mindenesetre a Guns segítségével Gilby megalapozta a hírnevét (életét), és lehetősége nyílt ezáltal azt csinálni, amit csak akar. A '90-es évek második felében jöttek is a szólóalbumok tőle, aztán valamiért alábbhagyott a lendület. Az elmúlt két évtizedben jóformán csak a kétes hírű és tiszavirág-életű Rock Star Supernova projekt kapcsán lehetett hallani felőle 2006 körül, ha nem számítom a Col. Parker lemezét 2001-ből, valamint azt a pár cameo-szereplést, illetve a Kings Of Chaos haknibrigád fellépéseit. Szóval abszolút nem lehetett arra számítani, hogy a pandémia alatt Gilby megunja a Harley-Davidsonok bütykölését, és újra lemezkészítésre adja a fejét, mégis ez történt.

Ráadásul megadta a módját: nem a hálószobában kezdett matatni, hanem normális kiadói háttér felépítése után rendes stúdióban, topmuzsikusok segítségével hozta össze ezt a korongot. Itt van Kenny Aronoff session-ász és Stephen Perkins a Jane's Addictionből, valamint a Tightwad dalban vendégként felbukkan Nikki Sixx is. A főszereplő azonban Gilby, aki nem okozhat meglepetést, ha legalább egy témát hallottál tőle a múltban. A gitáros nem hazudtolta meg önmagát, ugyanabban az organikus megszólalású, Stones- és Aerosmith-gyökerű nyers rock′n′rollban utazik, mint régen, ahol csuklóból lazán kirázott, mocskos és karcos riffek ágyaznak meg a punkos attitűddel elővezetett nyegle, pimasz énektémáknak meg a tökös-bluesos gitárszólóknak. Tipikusan az a zene ez, amit csak Los Angelesben lehet hitelesen játszani. Már a lemezt indító címadó The Gospel Truth percei alatt eloszlik minden kétely (ha egyáltalán lett volna): nincs zsákbamacska, ahogy a dögösen pulzáló basszustémára ráül az a klasszik riff, majd bejön a fúvósokkal díszített refrén, ami egyfajta időtlenséget biztosít a témának. Nem mondom, hogy az összes dal telitalálat és nincsenek hézagtöltők, de aki kicsit is vonzódik ehhez a világhoz, annak a nem különösebben világmegváltó darabokkal sem lehet baja, mert az érzés rendesen bennük van, és ebben a műfajban ez is lényeges. A rock′n′roll nyilván az a stílus, amiben sok újat nem lehet mondani, ezért a hitelesség nem utolsó szempont, és ebben Gilby azért jól áll.

Nincs baj az anyag koherenciájával és dinamikájával sem, jó érzékkel szerkesztették meg a lemez ívét, az egymást követő és különböző módon rezgő dalok változatosságot kölcsönöznek az albumnak. Van itt honkytonk-zongorás rock′n′roll a Violation képében, de a kimérten húzó, slide gitáros Wise Old Timer, a refrénjében vintage glamrockos hatást mutató The Ending vagy a Tightwag bárdolatlansága éppúgy színesíti a palettát, mint a Wayfarer, ami a funkos-orgonás megoldások ellenére sem lóg ki a koncepcióból. Az anyag alighanem legjobb pillanata azonban az ellenállhatatlan riffel kezdődő Rock & Roll Is Getting Louder, amiben tényleg minden benne van, amit erről a zenéről tudni érdemes. Az is biztos, hogy ez az egyik legtökéletesebb dal, amit valaha hallottam Gilbytől.

Nagyjából mindent leírtam erről a korongról, amit tudtam és érdemes, úgyhogy csak a szokásos végszót tudom ismételni: aki bírja a fószert és ezt a világot, mindenképp hallgassa meg, ha eddig még nem tette meg. Minőségi rock′n′roll a régi iskola szabályai szerint.