Két dolog miatt ment el eddig a Girish And The Chronicles mellettem: az egyik az újabbnál is újabb dallamos csodák iránti évek óta egyre csak növekvő közönyöm, amit persze kénytelen leszek revideálni, ha továbbra is olyanokat mos partra a víz, mint a Wildness, a Nestor vagy éppen a Girish. A másik, hogy él bennem egyfajta feltétlen reflex és zsigeri ellenállás, amit a hülye zenekarnevek és az igénytelen lemezborítók váltanak ki. Ráadásul ha egy banda neve „valaki és a többiek″, na, az aztán még gyanúsabb. Az a „valaki″ ugyanis feltehetően jóval nagyobb egóval rendelkezik, mint az összes többi együttvéve, ami persze elsősorban nekik rossz, de ne legyen kétség afelől, hogy nekünk is az lesz, amikor három lemez után szétszélednek, és bottal üthetjük a nyomukat.
Nem mondom, hogy az Indiából származó GATC-nél ilyesmi a forgatókönyv, ezt majd úgyis az idő fogja megmondani, mindenesetre a név és az általános iskolás színvonalú albumgrafika nem könnyítette meg a barátkozást. Az előítéletek félretétele viszont ezúttal is kifizetődött, mert kábé egyszer kellett hallanom a Primeval Desire korai Leppard-módjára NWOBHM-esen húzó, ám annál tízszer mocskosabb nyitányát ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megfeledkezzem a sztereotípiáimtól. A „valaki″, azaz Girish Pradhan énekes elementáris torkával azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de a többiekről is egyből lejött, hogy nem csupán a szükséges biodíszlet szerepét osztották rájuk, különösen Suraj Tikhatri gitármunkája hallatán néztem nagyot. Persze csak azért még nem borulnék térdre előttük, mert jó zenészek, van abból elég. Érdekfeszítő dalokat írni más tészta, Girishéknek azonban ez is megy. Nem is akárhogy. Külön jó pont, hogy az indiai négyes egy olyan réges-rég elfeledett formulára talált rá, amit szinte senki nem használ manapság, és tényleg nem is értem, miért van ez így: míg anno a '90-es évek elején Dunát lehetett rekeszteni az eredendően vad attitűdöt árasztó, nagypofájú street rockerekkel, addig mára teljesen kihalt ez a stílus. Talány, hogy ez a vagányabb szegmens miért nem reaktiválódott a dallamos underground visszaerősödésekor, és miért csak az AOR-os vonal született újjá kicsiben...
Ezzel el is árultam, miről szól a történet, valóban sleaze/street rock a játék neve, de frankón esszenciálisan és persze némi csavarral: Girishék mindent összeolvasztottak, amit erről a műfajról tudni érdemes, tehát éppúgy itt van a csöcsös szőkéket favorizáló Sunset Strip-vetület, amit egykoron az XYZ, a Wildside és a kevésbé erkölcstelen Guardian tolt, mint a nyersebb, erőszakosabb keleti parti vonulat hatása, á la Skid Row, Spread Eagle, Cinderella és Sven Gali. Ha pedig valami időben közelebbi példát kellene mondanom, akkor a 2010-es évek elején egyetlen lemezt megért és azóta is siratott Las Vegas-i Taking Dawnt hoznám fel, mert Girishék nagyon hasonló úton járnak, mint Chris Babbitt és társai annak idején. Bennük éppúgy megvolt mindez, úgyszintén merítettek a NWOBHM-ból és ők is friss, izgalmas koktélt ráztak a jól ismert alapanyagokból.
Habár totál más kultúrából jöttek, Girishék annyira érzik ezt a világot, hogy simán eladhatnák magukat bennszülött amerikaiaknak a zene alapján. Olyan ellentmondást nem tűrő természetességgel fuzionálják a himnikus hajmetál-slágereket (Clearing The Blur – a lemez legjobbja, a higgadtabb Lover's Train, a zabolázatlanul sleaze-es Children Of The Night, ami Spread Eagle is lehetne, a tipikusan kaliforniai tempójú Love's Damnation és a nagyformátumú címadó) a mániákusabb adrenalin-löketekkel (Rock & Roll Jack, I'm Not The Devil – újabb NWOBHM-riffeléssel), hogy az valami elképesztő, és azokról a csavarokról még szót sem ejtettem. Akad itt ugyanis három, jelentőségében teljesen más szintet képviselő dal: a Shamans Of Time azzal az ellenállhatatlan zepes, badlandses lüktetésével komoly meglepetést okoz, ez tényleg epikus műremek, amiben még a néhai Ray Gillen öröksége is felsejlik Girish előadásában. Nem távolodik messze ettől a világtól a Heaven's Crying sem, melynek monumentalitása felfogás szempontjából a Whitesnake-kel rokonítható. A végén pedig, mint valami kíméletlen balhorog, úgy csattan az ember állkapcsán a Rock & Roll Fever zúzdája, amiben a Lamb Of God hajdani dobmestere, Chris Adler még blastbeateket sem átallott ütni, de az egykori DIO-gitáros Rowan Robertson szikrázó szólóira sem lehet panasz. Valahogy így képzelem el a street rockot 2022-ben... (Most biztos sokakban felmerül a kérdés: hogy kerül ide Chris? Nos, Girish tagja Adler és James Lomenzo FirstBorne nevű csapatának is, mindemellett Indiában számtalanszor játszottak együtt, innen az ismeretség.)
Mivel a Hail To The Heroes volt az első Girish-lemez, amit hallottam, gyorsan felgöngyölítettem az előzményeket, hogy tudjak mihez viszonyítani: úgy gondolom, hogy a két évvel ezelőtti Rock The Highwayhez képest összeszedettebb, letisztultabb, lényegre törőbb ez az új anyag. Nagyon jó a Rock The Highway is, de ott mintha túl sokat akartak volna markolni, egyszerre szerették volna megmutatni a kiemelkedő hangszeres felkészültséget, a dalszerzői kvalitásokat és a szerteágazó zenei érdeklődést, ami az egységesség rovására ment és némileg terjengősséghez vezetett. Most viszont lecsapták a vadhajtásokat, amivel összehasonlíthatatlanul koherensebb eredményre jutottak, ami nekem nagyon szimpatikus. Ha legközelebb is hozzák ezt a szintet és tudnak javítani a dobhangzáson, akkor tényleg leborulok előttük. Így sincs sok híja.
Hozzászólások