Shock!

Fogalmam sincs, mi vezetett Chris Adler távozásához a Lamb Of Godból, de a szűkszavú nyilatkozatok alapján, illetve a rokoni szálakat is tekintetbe véve bizonyosan nem kizárólag egy motorbaleset utóhatásairól, hanem valami roppant komoly nézeteltérésről lehetett szó, ha eljutottak a kenyértörésig. Éhen persze így sem hal majd, hiszen az utóbbi években a Megadethtől a Testamenten át a Protest The Heróig vendégszereplések egész sorát elvállalt dobos Randy Blythe mellett alighanem a virginiaiak legismertebb tagja, a 21. századi metálos ütősgeneráció egyik meghatározó alakja. Chris ma már gyakorlatilag önmagában is brandnek számít a szakmában, szóval a jövőben is garantáltan sokat találkozunk majd vele. Nekem például helyből lenne egy tippem, ki ül majd a dobcucc mögött, ha netán egyszer Anselmo a szólóhaknik után Rexszel és Zakk Wylde-dal is tényleg megcsinálná azt a bizonyos évtizedes szinten rebesgetett Pantera tribute-turnét, amelyen ugye már szegény Vinnie Paul sem vehetne részt...

Miközben a Lamb Of God az új lemezen Art Cruzzal megmaradt a szokásos receptnél – ha engem kérdezel, a jó dalok ellenére egyértelmű biztonsági játék az album, ezen a téren még némi visszalépést is jelent az előző kettő óvatosabb kísérleteihez képest –, Chris első új bandája valami másba kapott bele debütáló EP-jén. Utóbbi megjelenését nyilván nem véletlen időzítették a Lamb Of God-lemezéhez, ami szerintem kissé béna húzás, de persze marketingszempontból érthető. A FirstBorne másik nagyágyúja James Lomenzo basszusgitár-guru (White Lion, Pride & Glory, Black Label Society, Megadeth, tovább nem sorolom), a felállást pedig két ismeretlenebb arc teszi teljessé Girish Pradhan énekes (Girish And The Chronicles) és Myrone gitáros személyében. Maga a zene pedig sokkal inkább technikás, dallamos metál, az Adler előző bandája által képviselt groove/thrash-irányhoz gyakorlatilag semmi köze: kellően korszerűen dörren meg, ugyanakkor nem kevés '80-as évekbeli érzést is rejt.

Mindenképpen az ötszámos minialbum mellett szól, hogy már rögtön az első két dalban valódi dallamokat szállítanak, amelyek aztán szépen be is ülnek a fülbe két-három hallgatás után. Igazából nem is tudom eldönteni, hogy a zúzós-de-tördelt hangszeres alapokkal, nagyívű énektémákkal operáló Primordial vagy a hard rockosabb vonalvezetésű The Anthem tetszik-e jobban, és voltaképpen mindegy is. A lényeg, hogy ezek nagyon szépen megformált, okosan összerakott nóták, amelyekben a fölényes zenélés sem nyomja agyon a szívet. Ráadásul Myrone barátunk a ritmusszekció egyenrangú társa, baromi jól gitározik, és Pradhan is remek választás volt: nagy terjedelmű, erőteljes, hajlékony hang, remélhetőleg hallunk még róla, mert túlzás nélkül baromi komoly teljesítményt nyújt a minialbumon. A másik három nóta, a pörgős Roll The Dice, a feszesre húzott Apocalypse és a metálos, színesítésként karcosabb énektémákat is rejtő Hunter Hunted ezekhez képest inkább csak kellemesek, egyiket sem nevezném kiugrónak, de azért rendben vannak.

Ha közelebbi hasonlítgatásokat vársz tőlem, nehezet kérsz, ugyanis az emberben egy-egy téma, riff, szóló, dallamfoszlány hallatán beugranak nevek, de összességében nem nagyon hasonlít senkire a csapat. Így inkább azt mondom: amennyiben mondjuk bírod a Racer X-féle, egyszerre technikás, súlyos, viszont végig dallamos fémzenét, biztosan van értelme próbát tenned az EP-vel. És ezzel most nem azt mondom, hogy olyanok, mint a Racer X, mert nem olyanok. A megközelítés, a stílus hallatán ugyanakkor ez az egyik név, amely többször is felmerült bennem.

Nem világrengető, de kezdésnek rokonszenves öt dalt kaptunk a FirstBorne-tól. Tulajdonképpen csak egyvalamit sajnálok: hogy a hangzás nem szolgáltat nagy igazságot ezeknek a számoknak. A kissé dobozszerű, száraz sound persze akár koncepció is lehet, de valami teltebb, dúsabb, élettelibb megszólalás szerintem jobban passzolna ehhez a zenéhez, bár Adler fémes pergője persze eltéveszthetetlen. A pontozást egyelőre megspórolom, de kíváncsian várom, lesz-e folytatás.