Shock!

Nagyon könnyen rúghatnék egy punkosan jól irányzottat az unatkozó amerikai punk rock tinédzserekből lett lemez- és dollármilliomosokból lett Bob Dylan-, Levellers- és The Who-imádó, önmagát kereső rockcsapatból lett főnixként feltámadó, saját magát újradefiniáló, megintcsak lemez- és dollármilliomosokból lett környezettudatos, komolygondolkodású, harcosan demokrata, de mindenekelőtt a szó valamennyi értelmében professzionális gépezetbe, amit Green Daynek hívnak. Mégsem fogom megtenni, mert valami különös módon mindig is szimpatizáltam velük, emellett pedig a Revolution Radio minden hibájával együtt (pedig az aztán van neki jócskán) kábé a legjobb dolog, amit a csapat az elmúlt évtizedben elkövetett. Utóbbi négy lemezüknél például simán jobb, mert nem okoskodik úgy és veszi magát annyira halálosan komolyan, mint a 21st Century Breakdown (amire összességében szerintem a legjobban hasonlít valamennyi munkájuk közül), és nyilván röhögve hugyozza ketté a négy évvel ezelőtti album-trilógiát, amelyről legyen is elég annyi, hogy sajnos nem csak a harmadik anyag volt tré, hanem bizony mind.

Nem kicsit agyzsibbasztó amúgy belegondolni, hogy az a festett hajú, némileg idiótának tűnő (de nagyon nem az!) huszonéves srác, aki 1994-ben leült egy tévékészülék elé, hogy szétverjen egy szobát a Longview klipjében, két társával együtt még mindig itt van, zenekaruk idén tölti be harmincadik életévét, működésük során eladtak bődületesen sok millió lemezt, bezsebeltek öt Grammyt, és volt olyan anyaguk, amiből Broadway-musical készült. Mindent egybevetve a rockzene hullámvasútjának egyik legérdekesebb utat bejáró szereplői ők, akik – ne legyen kétségünk – már az indulástól, de legkésőbb a Dookie-tól kezdve pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni, és ehhez milyen eszközökre lesz szükségük. Tizenkettedik lemezük, a Revolution Radio éppen olyan jó érzékkel és még jobb patikamérleggel megalkotott, mint mondjuk a Nimrod vagy az American Idiot volt, csak maximum a dalok gyengébbek annál.

A cím elnevezéséből adódó kettősség egyébiránt tényleg egészen jól érezhető a tucatnyi dalt felvonultató háromnegyed órában, valóban van itt néhány karcosabb (de azért nem annyira hűdekarcos) tétel, mint a már korábban megismert, tömeggyilkosos témájú Bang Bang, a globalizmus-ellenes Revolution Radio, a tapsritmusos Bouncing Off The Wall, de ide sorolhatjuk a lemez legjobb dalát, a slágeres Still Breathinget, meg mondjuk a Forever Now-t is, amit viszont a hét perc alatt iszonyatosan elhúznak, egyáltalán nincs benne annyi. A Still Breathing amúgy a legkevésbé sem vidám téma, szövegében haldokló drogfüggő, mindenét elvesztő szerencsejátékos és sérült katona egyaránt megidézésre kerül.

A többi dalt pedig vagy szándékoltan könnyedebb hangvételűre vették, vagy egyszerűen csak hótt unalmasra sikeredtek. Az akusztikus kezdéssel nyitó Somewhere Now még nem is lenne rossz, csak olyan furcsán negédeskedő benne Billie Joe Armstrong hangja, de később majd ezt is visszasírom az olyan bántóan gyengén sikerült szösszenetek alatt, mint a balladisztikus Outlaws unalomgerjesztője, az irritáló Youngblood vagy a színtelen-szagtalan Troubled Time, amiből már egy perccel a meghallgatást követően sem tudok felidézni semmit. Akkor már jobb a Too Dumb To Die már-már játékos ritmikája, pláne az a Say Goodbye, ami egészen olyan hatású, mintha a Queens Of The Stone Age a Foo Fightersszel közösen adna elő egy Beach Boys-nótát. Nem mondom, hogy ez életük dala, de egészen hallgattatja magát. A lemezt záró, és eredetileg Armstrong készülő filmjéhez (!) felvett, ám végül itt landoló Ordinary World egyszálgitáros-countrys hangulatától viszont konkrétan a hideg ráz, igazi büntetés, kénytelen is leszek pontlevonással meghálálni.

Ami még pozitívum, hogy a lemez elég jól szól, Mike Dirnt basszusa például mindvégig egészen pofás, mint ahogy Tré Cool megbízható dobjátéka is jól hallatszik. Amit viszont én teltebbre kevertem volna, az pont a gitár, pláne Armstrong hangja, de hát ez nyilván szándékos: a Green Dayben érthetően sokkal több van a rádióból, mint a forradalomból. A dolog meg is hálálta magát: a Revolution Radio a megjelenése hetében (és az együttes történetében harmadszor) felmászott a Billboard-lista élére. Kissé röhejes, alig százezres példányszámmal ugyan, de attól még tény: a Green Day továbbra is elsőligás csapatnak számít. (És bizonyára ugyanennyire büszkék arra is, hogy a szintén igen neves MAHASZ-listán is megcsípték a csodálatos hatodik helyet, igaz, arról nincs infóm, hogy ez huszonkettő vagy huszonhárom értékesített példányt jelent-e.) Objektíven nézve kicsivel több szám tetszik róla, mint amennyi nem, emellett pedig a csapat életművében is valahol középtájt helyezkedik el minőség szempontjából a Revolution Radio, úgyhogy a pontszám is legyen egy hatos.