2007-es évértékelésem megalkotásakor arra a kínos tényre figyeltem fel, hogy több olyan lemez is van, amelyet nagy kegyesen az elmúlt esztendő legjobbjai közé soroltam, annak idején azonban még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy legalább pár sorban elmondjam, miért is kell ilyesmit hallgatni. Ezen anyagok közt van a Nick Cave sideproject Grinderman 2007 márciusában megjelent bemutatkozó lemeze is, úgyhogy ez itten egy jobb későn, mint soha kritika kíván lenni.
Nick Cave-ről többféle kép élhet az emberben: kezdésnek adva vagyon a Birthday Party emberi mivoltából kivetkőzött, üvöltő/vonyító/acsarkodó drogos csontváza, aki néha jókedvében belefejel a cinekbe, vagy szimplán csak összeesik a színpadon. A későbbiekben sztereotip jellege ellenére is egyedi jelenést látunk egy zakóba-nyakkendőbe öltözött - kezében az elmaradhatatlan cigarettával, önelemző, még inkább önkínzó dalokat előadó - egzaltált művész-intellektuelről, aki szép lassan eljut odáig, hogy egyszerű, letisztult, ám gazdagon meghangszerelt dalokat írjon szerelemről, halálról, ilyesmiről. Hogy akkor a legújabb fotókról összevont szemöldökkel letekintő, szakállas zenésztársai közt karba font kezekkel álló, röhejes harcsabajszot viselő középkorú fazon melyik a fentiek közül? Igazából egyik sem. De még inkább mindegyik.
A Grinderman egy zajos, dühös garázszenekarnak volt beharangozva, ami voltaképpen helytálló meghatározás is, csak nem teljesen fedi a valóságot. Ez a lemez ugyanis nem csak zajos, hanem egy teljességgel széttorzított, széteffektezett, ám így is ragyogó roncs, ami egy-két pillanatától eltekintve még csak köszönőviszonyban sincs a Bad Seeds legutóbbi lemezeivel. Kezdjük azzal, hogy Cave nem csak énekel, üvölt, orgonál, zongorázik (ez utóbbit ráadásul csak nagy ritkán), hanem ő kezeli a gitárokat is. Szándékosan nem használtam a gitározik szót, a szó szoros értelmében véve gitározni ugyanis jól hallhatóan ugyanúgy nem tud, mint korábbi állandó harcostársa, a Bad Seeds-ből 2003-ban lelépett, nem éppen épelméjűségéről ismert Blixa Bargeld. Akitől Cave rengeteget tanult: szelleme ott kísért minden egyes gitárreccsentésben, minden feedbackben, valamennyi idegtépő szóló-kezdeményben.
Blixa tehát fizikai valójában a Grindermanben nem vesz részt, három másik Bad Seed azonban igen: itt van a hórihorgas, visszahúzódó (időközben tekintélyes szakállat növesztett) Jim Sclavunos, aki a fő csapatban a zseniális Thomas Wydler mögött csak másoddobos lehet, itt azonban egyedüli ütősként alkalmazza jelleméhez illő, cineket, csörgőt, egyéb ütőhangszereket gyakran használó, túldíszítettségtől azonban mentes, feszes, szikár játékát. Aztán Martyn P. Casey, aki ugyanazt a repetitív, leszegett fejjel előre menetelő basszusjátékot hozza (elég csak a No Pussy Bluest, vagy a When My Love Comes Downt meghallgatni), amit tőle megszokhattunk. És ami a legfontosabb: itt van a jelenlegi megjelenésében nyugati aluljáróbeli csöves/őrült fizikaprofesszor kombót prezentáló Warren Ellis multi-hangszeres is, aki ezúttal hegedűn, brácsán, akusztikus gitáron, elektromos mandolinon, buzukin, meg ki tudja még miféle csodákon játszik.
A zene az egyszerűsége, gyakran nyílt minimalizmusa ellenére is igen megterhelő, nehéz hallgatnivalót jelent, ráadásul mintha szánt szándékkal a legnehezebb tételek kerültek volna a korong elejére. A Get It On bevezető szövegelésébe, megtört ritmusú refrénjébe rozsdás pengeként hatoló, szarrá torzított valamire (ez lenne az elektromos mandolin?), és a zongora roncsolt hangjaira én például azt mondom, hogy zseniális kezdés, az album egyik legerősebbje, ám tudom, hogy a legtöbb ember számára ez nagyrészt csak hallgathatatlan zajongást jelent. Az első single No Pussy Blues aztán írógépkattogásból vált át hasonló ritmusú dobalapra, amit eleinte csak a mocskos basszusdobbanások támogatnak meg, majd a refrén helyén ránk ront az egész csapat, persze az eddigre már többé-kevésbé megszokott ultratorzított hangzással. A szöveg meg pontosan arról szól, ami a cím alapján várható: hősünk mindent bevet az ügy érdekében: megfésülködik, beágyaz, virágot vesz, órákon át gitározik, 100 soros verset ír, megiszik egy liter konyakot, de hiába – a csaj egyszerűen nem hajlandó hanyatt dőlni. Hát igen, ebből is látszik: ami még nagyon más a Grindermanben, mint a Seedsben, az a szöveg. Csak nyomokban lelhetőek fel a Cave-től megszokott, szimbolikus-lírai képek, ehhez a zenéhez földhöz ragadt, minimál szöveg dukál.
A tempó az Electric Alice alatt nyugszik le először, a fájdalmas (és persze ismételten csontra csupaszított) elektromos hegedűjáték és Cave mélabús baritonja miatt azonban ez sem jelent könnyed szórakozást - ellenkezőleg, a lemez egyik legnyomasztóbb szerzeménye, amit csak a címadó szám fullasztó monotonitása tud űberelni. A mókuskerékben vergődő, napról-napra, hétről-hétre ugyanazt a monoton, lélekölő munkát végző, abból elvágyódó ember dala maga a zenei minimalizmus, talán ha egyetlen váltás van a majd öt perc alatt, és olyan nyomorúságos hangulatot áraszt, mely egyszerűen beleég a hallgatóba. Fellélegezni majd csak a hatos Go Tell The Women kiállásokkal telepakolt, melankolikus lassulása, vagy a kizárólag Cave fátyolos énekére és filmzeneszerű orgonajátékára épülő Man In The Moon alatt lehet. Üde színfolt továbbá a szellős, Jim Morrisonos hajlításokkal operáló, ráadásul szövegében is eléggé Doors jellegű (I Don't Need You To) Set Me Free, vagy a Honey Bee (Let's Fly To Mars) már-már jó kedélyű dinamizmusa.
Ha végignézzük, hogy hősünk a 2001-es kvázi visszatérése óta mi mindent tett le az asztalra – jelen írás tárgyát nem számolva három stúdiólemez, amiből az egyik ráadásul dupla, triplalemezes (!) válogatás ritkaságokból, két koncert- és egy klipes DVD – akkor leszögezhetjük: ez az ötvenedik életévét szeptemberben betöltött faszi egyszerűen képtelen nyugton ülni a seggén. Úgyhogy – projekt jelleg ide, vagy oda - könnyen lehet, hogy akár még folytatása is lesz ennek a zöld páviános lemeznek. Mindenesetre én bízom benne, amint abban is, hogy a februárra esedékes Nick Cave and The Bad Seeds korong hasonló színvonalat fog majd képviselni.
