Az utóbbi évek talán legpofátlanabb zenekara a svéd H.E.A.T., akikre kb. egy éve hívta fel a figyelmemet a hozzám hasonlóan Europe és hair metal fanatikus Horváth „Dreyelands" András barátom. Pofátlanul fiatalok, pofátlanul ráéreztek arra a zenei világra, amelynek fénykorában még épphogy csak megszülettek és pofátlanul hitelesen hozzák annak hangzását – ezen mindketten ki voltunk akadva és annak rendje-módja szerint totál rákattantunk a csapatra.
Nem véletlenül említettem a Europe fanatizmust, hiszen ebben osztozunk a srácokkal, csak ők ezt „dalban is elmondták". Persze nemcsak a Final Countdown/Out Of This World korszakos honfitársat, hanem az amcsi bandákat is viszonthallhattuk, nekem például nagy kedvencem, a másodvonalas Hurricane ugrott be róluk elsőre, de nem volt idegen tőlük a Giant- Tyketto- Danger Danger- Firehouse- stb. vonal sem. A folytatásra nem kellett sokat várni, itt a Freedom Rock és bár a zenekarban történt radikális változás (Kenny Leckremo énekes távozott, úgyhogy ezen sorok írásakor is gőzerővel folyik a frontember-keresés), a zenében nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy tökugyanolyan lett a második lemez. Persze hasonló, de azért mégsem teljesen ugyanaz: úgy tűnik, a lendület kitart. Például rögtön az első hallgatáskor feltűnhet, hogy történt egy bizonyos mértékű beAORosodás – a debüt ugyanis ennél húzósabb, hard rockosabb, az összképet tekintve keményebb volt egy fokkal. Egy monumentálisabb, gitárszegényebb soundot lőttek be a fiúk ezúttal – nagyon jól szól a lemez, de könnyen lehet, hogy az első album rajongói közül néhányan már kissé „puhánynak" találják majd. Bizony, úgy tűnik, a fentebb említett hatások mellé befészkelte magát a Journey és a Bad English is.
Bár jelenleg én magam is jobbnak gondolom a debütáló anyagot, az olyan – pofátlanul fogós – daloktól, mint a Beg Beg Beg, a Danger Road, a Nobody Loves You Like I Do vagy a Who Will Stop The Rain és társaik, nem lehet szabadulni. Nyilván Tobias Sammetnek is megtetszett a csapat, azért vállalt vendégszereplést a Black Night című tételben, aminek természetesen semmi köze a Deep Purple-höz. Remélem, ez a duett is segít majd a H.E.A.T. legénységének az előrejutásban (persze nem úgy, hogy Tobi száll be a bandába), mert mindenképp megérdemelnék. Nem túlzás azt mondani, hogy a Crazy Lixx New Religionje mellett az idei év legnagyobb dobása dallamos fronton a Freedom Rock – már ami a fiatal zenekarok felhozatalát illeti. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor nyáron másra sem vágyik az ember, mint egy kis szabadságra – lehet akkor ilyen lemezcímmel mellényúlni?
