Shock!

Kénytelen vagyok már az elején leszögezni, hogy a brit Haken legfrissebb lemeze bizony ott volt az év általam legjobban várt anyagai között, hiszen három évvel ezelőtti mesterművük, a The Mountain már megjelenése évében beékelődött az ezredforduló utáni progrock-öröklistám legfényesebb gyémántjai közé. Az azóta csupán egy – szintén nagyon jól sikerült – Restoration című EP-vel jelentkező csapat ezúttal némileg megkérdőjelezte szoros barátságunkat, ugyanis az Affinity első nekifutásra távolról sem ott folytatódott, ahol a The Mountain végetért. De egyszeri hallgatásból persze még nem nagyon érdemes hosszú távú következtetéseket levonni, és a csalódás esélyét sem érdemes előre borítékolni.

A vonzó, vintage módon megkomponált borító láttán is megelőlegzi az ember nekik a bizalmat, és a booklet is biztosan kellemes emlékeket idéz fel a legtöbb rajongóban, akik nyilván mindannyian tisztában vannak vele, hogy a Haken nem keveset merít a '70-es évek zenéiből. Én ezt nem tekintem olyan nagy bajnak, hiszen senki sem tagadhatja le a hatásait, ha pedig ezek a gyökerek olyan csapatokhoz nyúlnak vissza, mint a klasszikus felállású Yes, a Queen vagy éppen a Gentle Giant, akkor abból olyan nagyon rossz dolog nem sülhet ki. Itt már csak Ross Jennings énekes hangszíne miatt is adódik a Yes-párhuzam, ugyanis a srác megtévesztően úgy énekel, mint Jon Anderson a klasszikus anyagokon. Habár kinézete miatt leginkább egy olasz vígjáték mellékszereplőjeként tudom őt elképzelni (vagy még inkább egy animációs mese szinkronhangjaként), mintsem csajmágnes rocksztárként, de ebből és a többi tag megjelenéséből is sejthető, hogy ez a zenekar elsődlegesen nem a látványra feszül rá. A basszeri poszton egyébként történt némi változás náluk: Thomas MacLean 2013-ban elhagyta a csapatot, helyét jelenleg Conner Green tölti be, de természetesen a fő dalszerző, Richard Henshall gitáros/billentyűs a helyén maradt.

Mostanában rengeteg csapat tevékenykedik a progresszív rock és metal egy olyan mezsgyéjén, amelyeket gyakorlatilag nem is nagyon lehet egyik kategóriába sem sorolni, hisz annyira összemosódnak a stílusjegyek, hogy sokszor csak hangszerelésük alapján lehetséges különválasztani, hogy valójában metalról vagy hagyományosabb jellegű progrockról beszélünk. A közelmúltból sem nehéz kiemelni ezeket a zenekarokat, gondoljunk csak a Pain Of Salvationre, az Enchantre, a Thresholdra, az Opethre, a Dead Soul Tribe-ra vagy éppen a nagyszerű örökséget magáénak tudható Shadow Galleryre, akiknek hiányát akár még pótolhatná is a Haken. A tengernyi sávon rögzített, végletekig kidolgozott énektémák, a modern, de mégis a régi recept szerint felépített ízléses és változatos zenei csemegék mind ez utóbbi zenekart juttatják eszembe, akiknek muzsikájában is ugyanúgy ott volt a metal, mint a hagyományos progrockra jellemző igényes és sokrétű zeneiség is.

Az Affinityn az előző, többdimenziósabb utazáshoz képest most kicsit erősebben domborodott ki a fajsúlyosabb oldal, ami alapvetően nem baj, ha a dalok is az eddig megszokott erős színvonalon mozognak. Márpedig panaszkodásnak itt helye nincs, ugyanis a majd' egy hónapos ismerkedésnek köszönhetően bebizonyosodot: a fiúk megint nem tudtak nagyot tévedni. Bár azért azt szögezzük le, hogy a The Mountain, de még a Visions is egészen más jellegű és koncepciójú anyag volt, azok kapcsán például még távolról sem dobálózhattunk a futurisztikus jelzőkkel. Ezzel szemben az Affinity erősen science-fiction hangulatba öltöztetett, borongósabb mű lett, és bizony nehezebben is adja meg magát elődjeinél. A hét- és nyolchúros gitárokon sokszor szinte már függőlegesen lógnak a húrok az új anyag egyes tételeinél, de azért megijedni nem kell, nincs szó djentről vagy metalcore-ról.

Nagy hiba lenne a klipes Initiate nótával azonosítani az albumot, ugyanis távolról sem ez a tétel a legerősebb momentum a lemezen. A következő dalok sokkal inkább alkalmasak lettek volna felvezetni ezt az anyagot, bár ezek elég hosszúak. A kilenc perc feletti 1985-ban például sokkal izgalmasabb zenei ötleteket hallhatunk, amelyben a pattogós billentyűkkel színesített verzékben pazarul idézik meg a '80-as évek legszebb Rush-pillanatait. Érdekes az is, ahogyan egymásba úsztatják a retrós és a futurisztikus hangulatokat, Jennings hangját pedig néha úgy eltorzítják, amitől úgy tűnik, mintha valami android énekelne. A mesterien felépített hangszeres villantásoknak köszönhetően pedig szinte csak négy-ötnek tűnik a kilenc perc. A Lapse-ben is szépen megférnek egymás mellett a finom hangulatok a nyakatekert ritmusképletekkel, a negyedórás The Architect pedig csak azért nem egy jóféle Dream Theater-nóta, mert nem James LaBrie-nek hívják az énekest. A monstre tétel pontosan úgy kezdődik mintha csak a Dream vezetné elő a metropolisos időkre jellemző termékeny érából, s ha megfeledkezem a feleslegesen túlnyújtott leállós középrészről, valamint az erőltetett, félperces rekesztésről – amelyet a leprousos Einar Solberg követ el –, akkor még minőségben is odaállítható ez a tipikus visszatérő motívumokkal fűszerezett, erős refrénű dal a New York-iak komplex szerzeményei mellé.

Ezek után az ember azt gondolhatná, hogy innen már nincs tovább, azonban az Affinity a zseniális című Earthrise-ban ér el igazán a tetőpontjára. Sci-fi kedvelőknek pedig már csak a cím alapján is be kell villannia valami képnek a Földtől nagy távolságban lebegő űrhajó ablakai mögül... Az album egyik legszebb pillanata ez, abszolút a kimagasló színvonalú melódiákról szól. A Red Giant és a The Endless Knot ezek után nekem már túlságosan elmélkedős és izgalommentes, bár utóbbit inkább csak nehezen emészthetőnek mondanám, mintsem ötlettelen témák halmazának. Az űrkompban lebegős hangulatot persze azért még visszahozzák az ízléses, szintén visszatérő motívumokkal kezdődő Bound By Gravityvel, és hogy esetükben győzni fog-e a gravitációs erő, vagy pedig elszállnak valahová, azt majd csak a jövő fogja eldönteni. Egyelőre még a helyesnek mondható középúton lebegnek. Affinitás ON.