Manapság már nehéz igazi egyéniséggel rendelkező csapatokra bukkani, még ebben a hatalmas zenedömpingben is, hiszen szép lassan elérkezünk arra a pontra, ahol az ember úgy érzi, tényleg mindent elmuzsikáltak és elmondtak már nekünk a zenészek. Egyre inkább olyan érzésünk van, hogy valóban nincs új a nap alatt, és mindenki csak az elődeit vagy éppen a kortársait másolgatja. Szerencsére még akadnak csapatok, akik egy szempillantás alatt képesek megcáfolni az efféle állításokat. E formációk egyike a 2007-ben alakult, progresszív rock/metalt játszó brit Haken is. A Shock!-on korábban még nem nagyon kerültek szóba, pedig igazán megérdemelnék a nagyobb figyelmet. Eddigi munkáik is nagyon magas színvonalat képviselnek, és talán azt is bevallhatom, hogy elképesztően jól sikerült, The Mountain című albumuk ott volt a 2013-as éves listám dobogóján.
Eredeti, sokszínű, komplex és változatos muzsikájuk távolról sem csak arról szól, ki hány hangot tud elpengetni egy másodperc alatt a saját hangszerén, hanem sokkal inkább a tökéletesen megkomponált és kivitelezett dalokról, amelyeket ráadásul olyan nagyszerű ötletekkel és hangszerelési megoldásokkal szórnak tele, hogy még a századik hallgatásnál is fedezhetünk fel új dolgokat. A hatásaikat persze ők sem tagadhatják le, hiszen a King Crimsontól kezdve a Gentle Gianten keresztül egészen a Dream Theaterig akadnak egyértelmű áthallások, de mégis talán a Yesre hasonlít leginkább a zenéjük. Ross Jennings énekes hangja és témáinak kidolgozottsága is közel jár Jon Andersonéhoz, és a hosszú, kifejtős dalszerkezetek, illetve a billentyűk dominanciája is ezt a párhuzamot erősíti. A Yes munkásságához hasonlítani egy zenekart már önmagában is elismerésre méltó, ám a Haken valóban megérdemli ezt a dicséretet. Az pedig mindent elárul róluk, hogy már most szimfonikusok dolgozzák fel a dalaikat!
A legújabb kiadvány címéből és rövidségéből is már sejthető, hogy ezúttal nem sorlemezről, hanem egy újravett számokat tartalmazó, speciális EP-ről beszélhetünk. A dalok eredetileg az Enter The 5th Dimension című, 2008-as demójukon szerepeltek, amelyekről a csapat úgy gondolta, hogy – csupán hat év elteltével – megadják nekik a megfelelő hangzást és terjesztést. Az eredeti felvételeken még az alapítótag Thomas MacLean basszusgitáros szerepelt, aki viszont 2013-ban elhagyta a csapatot, helyére egy amerikai származású muzsikus, Conner Green került, akinek nem kevésbé komplex játékát hallhatjuk már a felújított verziókban. MacLeant egyébként a részben hazai vonatkozású, szintén Egyesült Királyság-beli To-Mera zenekar gitárosaként is lehet ismerni, illetve a Haken zenei agya, a gitáros-billentyűs Richard „Hen" Henshall is már 2007 óta tagja Kiss Julie-ék csapatának. Úgy látszik, nála nem okoz problémát egyszerre két zenekarban szerepelni. Bár ha jól emlékszem, van ott még egy ismeretlenebb harmadik is, de hát ki tudja ezeknek a zeneőrülteknek az összes projektjét fejben tartani?
A lényeg, hogy itt az új Haken kiadvány, ahol Charles Griffits gitáros és Henshall is egyaránt nyolc húros hangszerekkel csap bele az elsőnek megdörrenő, eredetileg Blindként megjelentetett Darkest Lightba és a mélyre hangolt gitárok szabályosan összerántják az ember gyomrát. A nóta jóval szerényebb megszólalású demóváltozata majdnem kétszer ilyen hosszú volt és hat év elteltével végül sikerült minden felesleges sallangot leválasztani róla, de még ennek ellenére is nagyon sok minden történik itt mind hangszerelésileg, mind témahalmozásilag. A legdöbbenetesebb viszont az, hogy már ezek a demós dalok is egy rendkívül kiforrott csapatot mutattak nekünk, bár a bizonyítási vágy itt még sokkal inkább tetten érhető, mint a későbbi, letisztultabb albumaikon. Az EP három száma közül az Earthlings a legvisszafogottabb szerzemény, amelyet egy Crystallizedra keresztelt, 19 és fél perces monstre tétel követ. Ebben szinte minden ott van, amiről a Haken szól: végletekig kidolgozott vokálok, komplex dalszerkezetek, egyéni villantások, nyakatekert ritmusok, de főleg ötletes és eredeti hangulatú dallamok. A közepén felcsendülő, több sávon rögzített vokalizálás pedig akkora Yes-utánérzés, hogy ez a téma akár még a prog császárok legutóbbi albumáról sem lógott volna ki, bár ők már teljesen másfajta dalszerkezetekben gondolkodnak, és magnum opusaikat is már megírták a '70-es években.
A monumentális dal érdekessége egyébként, hogy két vendégzenész is játszik benne. Az egyik Pete Rinaldi, a Headspace gitárosa, a másik pedig ki más lenne, mint a manapság már tényleg mindenhol szereplő Mike Portnoy, akinek jelenlétét a csapat eleinte el is titkolta. Végül aztán meghirdettek egy versenyt a rajongók körében, hogy találják ki, mely hangokat játszotta fel a dobos a lemezre, majd az eredményhirdetés után nyilvánosságra hozták a meglepő hírt, miszerint az ex-Dream Theater muzsikus csupán a gongra ütött rá a dal utolsó másodperceiben. Van humorérzékük...
Ez az EP óriási lehetőség azoknak, akik éppen most akarnak megismerkedni a Hakennel, hiszen ha ezzel az anyaggal kezdődően valaki sorba veszi a csapat soron következő többi lemezét is, különleges és hatalmas élményben lesz része. Megismerkedhet egy fokozatosan szárnyait bontogató, egyre jobb albumokat készítő, nagyszerű zenekarral, akik remélhetőleg a következő lemezükkel is legalább olyan kimagasló színvonalú művet fognak készíteni, mint amilyen a The Mountain volt. Nem lesz egyszerű, de én abszolút bizakodó vagyok velük kapcsolatban.
Hozzászólások