Shock!

Komoly kihívást jelent néha egy-egy újonnan megjelent lemezzel összebarátkozni s nem volt ez másképp a brit illetőségű Headspace esetében sem. Négy évvel ezelőtti, bemutatkozó anyaguk, az I Am Anonymous ismeretében persze eleve kihagyhatatlan folytatásról van szó, és tulajdonképpen már mindenféle előzetesen kiszivárogtatott felvezető nóta nélkül is előre borítékolható náluk a minőségi muzsika. Na persze, ha olyan zenészek kollaborálnak, mint a Threshold-frontember Damian Wilson vagy az Ozzynál, a Black Sabbathnál és számtalan másfajta zenében utazó előadónál billentyűzgető Adam Wakeman, akkor már csak ez a tény elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy ne csalódjunk túlságosan nagyot legfrissebb mutatványukban.

A Yes legendás billentyűsének fia abszolút muzsikuscsalád sarjaként látta meg a napvilágot, és ez szerencsére hallatszik is sokoldalú munkásságán, valamint dalszerzői képességeit sem akárkitől örökölte. Damian Wilsont pedig jóllehet nem most fogom először agyondicsérni, hiszen védjegyszerű stílusát sok helyen kamatoztatta már, és e formációk szinte mindegyike kimagasló színvonalú produktumokat tett le az asztalra. E két zeneőrültet Pete Rinaldi és Adam Falkner segíti ki gitáron és dobon, valamint a nem kevésbé zakkant It Bites basszusgitárosa, Lee Pomeroy is részese a progresszív rocknak és metalnak egyszerre nevezhető vállalkozásnak.

Ahogy már a bevezetőben is említettem, elsőre senki ne várjon csodát az anyagtól, amiről nyilván még egy felületes hallgató is rögtön megállapítja, hogy itt bizony kivételesen tehetséges muzsikusok és dalszerzők bazseválnak valami nagyon komolyat. Az igazi zenei élmény – mint ahogy a legtöbb esetben – ezúttal is általában a sokadik ismerkedés alkalmával jelentkezik. A nem kevésbé szövevényes bemutatkozó,koronggal szemben az All That You Fear Is Gone még több odafigyelést és beletemetkezést igényel, ami akár még riasztó is lehet. Én magam is beleestem ebbe a „csapdába", és a kezdeti szakaszban közel sem tetszett annyira az új korong, mint a négy évvel ezelőtti anyag. Sőt, még utólag is úgy gondolom, hogy dalok tekintetében egy bolhafasznyival elmarad a bemutatkozástól. Márpedig a stílusjegyek cseppet sem változtak: itt vannak a sokszor fajsúlyos alapokra pakolt, leheletfinom díszítések, a technikai bravúrokat egyre inkább felváltó dalközpontúság és a gyakoribb akusztikus hangszerelés, az összekeverhetetlen, sajátos atmoszféra, valamint Wilson elképesztő vokális teljesítménye. Mégis, valami miatt sokkal nehezebben adják meg magukat a nóták, ami persze nem azt jelenti, hogy rossz az album, csupán csak sokkal több törődést igényel.

Wilson miatt a muzsika eleve hasonlít az énekes egyéb projektreire és zenekarára, így sokszor megtévesztően thresholdos, illetve ayreonos az összkép, még úgy is, hogy a Headspace igazából köszönőviszonyban sincs Arjen A. Lucassen beazonosíthatatlan világával és személyiségével. Meglepetésre az első igazán befogadható dallamok és ötletes zenei megoldások a hatodiknak érkező, tizenhárom perc fölé kúszó, The Science Within Usban hallhatóak, és ez a szerteágazó monstre tétel valóban ki is emelkedik a korongról. Itt még a villantásokról sem feledkeztek meg a nagyrészt Pink Floydot idéző hangulatok után, és hallhatóan Adam Falkner is növesztett egy-két csápot a meglévő végtagjai mellé. Innentől kezdve aztán be is indítják a lemezt a Semaphorral, és kicsit izgalmasabbá is varázsolják a mondanivalót, bár az energia nem tart ki sokáig. A The Day You Return viszont simán elmenne Threshold-nótának is, és az olyan tételek is csak színesítik az összképet, mint a western/country hangulatból észrevétlenül szuggesztív misztikába forduló Polluted Alcohol vagy az ízig-vérig progmetal Your Life Will Change. A címadó nem a legerősebb momentum a lemezen, de Wilson kibontakozó melódiáitól azért ez is erősen hidegrázós lesz, és ugyanez mondható el az ízléses, hipnotikus elektromos zongora hangszínekkel és akusztikus gitárokkal előadott Borders And Daysről is, amely ezzel szemben az egyik legdrámaibb pillanat itt. A végére természetesen ismét egy eklektikus monstre tétel került a tíz perces Secular Soul képében, amelyben nem csak a mély, filozofikus tartalom, de a zenei megvalósítás is csúcskategóriás.

Wakeman juniorék tehát tartják a megszokott magas színvonalat, csak legyen, aki lépést tud tartani velük a 2016-os hiperaktív és zaklatott információ-dömpingben... Ha jót akarsz magadnak, megadod nekik hosszú távon is az esélyt.